X'D

Boogeyman

Boogeyman a Slenderman és a Létavértesi Lótetűnő szerelemgyermeke. Konzervatív neveltetése miatt sokáig nem merte felvállalni homoszexuális beállítottságát, ezért szeret a mai napig szekrényekben rejtőzködni. Esténként a félig nyitott szekrényből szereti nézni, ahogy alszol, és ha rázárod a szekrényt, reggelre beleszarik a ruháid zsebeibe. Legkönnyebben úgy tarthatod távol, ha fél kiló kenyeret teszel az ágyad mellé, a szekrény ajtaját pedig bekened fokhagymakrémmel.

XD
Én nem tudom hogy csinálod, de én nem találok rendes történetet.

Különleges Reptoid képesség.

Slenderman



Victor Surge 2009 június 10-től kezdett képeket illetve hozzájuk tartozó leírásokat leközölni. A képek mindegyike gyerekek eltűnéséről, megmagyarázhatatlan halálesetekről, illetve józan eszüket vesztett szemtanúkról szólnak. Sokak szerint Surge volt az, aki életet adott Slenderman-nek azonban a különös "szörnyeteg" története sokkal régebbről gyökerezik. Bejegyzései közt találhatunk olyan gyerekrajzokat, amiket utolsó óráikban készítettek, rendszerint feltűnik rajta a magas, öltönyös személy, néhol a hátából kinyúló csápok is megjelennek.
Slenderman egy körülbelül 2-2,5méter magas, nagyon vékony lény aki hosszú vékony karokkal rendelkezik. Arctalan, tehát fejét csak bőr fedi, és mindig gyászöltönyt visel. Úgy tartják, hogy csak fiatal, naív gyerekeket visz el. Akik vele tartanak, sosem térnek vissza, sem élve, sem holtan. Válogatás nélkül vadászik emberekre, és csápként is funkcionáló kezével képes gyilkolni, ám az utóbbi időben főként gyermek eltűnésekhez kötik a nevét. A gyilkosságokat legtöbbször erdőben követi el. Bár pontos története nincs, már az 1600-as években megjelent különböző német gyerekmesékben, majd az 1900-as években megjelenő fotók tömkelegén is sikerült megörökíteni a lényt.


A Slender Man mítosz elterjedéséért a Marble Hornets című websorozat felelős leginkább. Egy magát Jay-nek nevező felhasználó pár nappal Surge képeinek megjelenése után személyes tapasztalatait osztotta meg a karcsú emberről. Elmondása szerint filmszakos csoporttársaival egy filmet készítettek (ennek lett volna a címe a Marble Hornets), amikor a rendező, Alex egyre furcsábban kezdett viselkedni. Két hónap munka után váratlanul lefújta a projectet a forgatási helyszíneken tapasztalt lehetetlen körülmények miatt, zárkózott lett, alig mozdult ki otthonról. Jay ezután megpróbálta kiszedni Alexből mi lehet a film leállításának valódi oka, hiszen az erdős helyszín, ahol dolgoztak Alex lakása közelében volt, ahol gyerekkora óta élt. Jay látogatásakor Alex lesoványodva, betegen jelent meg. Amikor pedig rákérdezett a filmmel kapcsolatos további terveire, Alex kijelentette, hogy elégeti őket. Hosszas rábeszélés után végül Jay magával vihette a több szatyornyi kazettát. Alex még a lelkére kötötte, hogy soha senkinek nem mutathatja meg őket, és ő személy szerint hallani sem akar a további sorsuk felől. A találkozás után Alex ismeretlen helyre költözött, az érthetően kíváncsi Jay pedig megígérte, hogy megosztja a fórumozókkal, ha valami érdekeset talál a kazettákon. Ebből született meg az első vlog-bejegyzés, amelyet Jay MarbleHornets fiókkal a Youtube-ra töltött fel.
A felvételek tanúsága szerint a forgatáson a stábot, de főleg a rendezőt egy magas, arctalan, öltönyös férfi figyelte. A férfi sosem volt tolakodó, a legtöbbször észre sem veszik őt (az egyik teória szerint csak a gyerekek látják, és a kamerák). Emiatt érthető, miért csak a nyersanyagot visszanéző rendezőre hatott félelmetes jelenléte.
Az eredeti Marble Hornets felvételek közül Jay mindig feltölti azokat, amiken talál Slendermannel kapcsolatos részeket http://www.youtube.com/user/MarbleHornets

Jópáran azt állítják, hogy Slenderman létezik.
Jelenleg 28 olyan rendőrségi ügyről tudunk, amely kapcsolódhat Slenderman sztorihoz. Ezek többsége eltűnésekről szól, de akad köztük gyilkosság és öngyilkosság is. Találunk köztük olyan gyilkosságot, melyben 22, ágakra felszúrt és szabályos körben elhelyezett holttestre bukkantak rá, egytől-egyig megfosztva belső szerveiktől, a slenderman által gyakran emlegetett mellkasi csonkítás jeleivel. Állítások szerint az áldozatok eltűnésük, haláluk előtti napokban egyre gyakrabban hallanak halk gyereknevetést. Több szemtanú megőrült, vagy félelmében végzett önmagával. Azok, akik látták, lassan magukba zárkóztak, nem jártak el dolgozni sem. Bevásároltak hosszú időre, nem mertek kimerészkedni ezután. Bedeszkázták a házukat, aztán elrejtőzve a szobába töltötték utolsó napjaikat. Volt akire egy gardrób mélyén találtak rá, még élt, de annyira félt, hogy nem mert onnan előbújni sem. Ezek az emberek nem sokkal később teljesen megőrültek. Egy elmebeteg intézet egyik lakója hisztérikus rohamában "Ölj meg, Slenderman, ölj már meg!" mondatot ordibálta.
Feltételezések szerint akik egyre többet tudnak létezéséről, egyre többet gondolnak rá, azok potenciális jelöltek, és rövidesen megjelenik a közelükben.
Egy videó. Aki tud angolul nézze meg.
A Slenderman mítosz talán azért van hatással az emberekre, mert nem a megszokott eszközökkel tevékenykedik, mint egy már megszokott, átlagos horrorban. Ez valami új, és emiatt magával ragad, nyomaszt, elborzaszt, megdöbbent. Itt nincs láncfűrész, ő a jelenlétével az elmét pusztítja, halálos félelembe kergetve az embereket. Ez még egy elég új dolog, de egyre jobban terjed, szinte naponta kerülnek ki újabbnál újabb képi-, és videóanyagok. Természetesen ezekre nem tudjuk rámondani hogy igazak, ahogy a bűntényekről se tudhatjuk hogy azok valójában így történtek, vagy ha igen, ahhoz bármi köze is lenne a fekete öltönybe öltözött, magas, néma és mozdulatlan lénynek. Ez csak egy újabb rejtély marad, ahogy a szellemek, földönkívüliek, és egyéb paranormális jelenségek létezése.

Már régen írtam ide, úgyhogy itt a következő történet:

A gevaudani bestia

Franciahonban a 18. század vége felé, különös rémtettek hírei kaptak szárnyra az egész országban. Lozere megyében - az akkori Gévaudan tartományban - titokzatos gyilkosságok tartották rettegésben a vidéki polgárságot.

1764 júniusát írták, amikor első ízben felbukkant a rém. Egy pásztorkislány pillantotta meg először, amikor a lény váratlanul megtámadta. Szerencséjére a marhacsorda, melyre vigyáznia kellett, megvédte őt. A kislány és az a kevés túlélő, akik megúszták a támadásokat, az állatot tehénnagyságúnak írták le, amelynek nagy bundája csíkos, farka hosszú és bojtban végződő, akár egy oroszláné, fogai pedig vicsorogva előre merednek agárszerű fejéből.



Némelyek hatalmas méretű farkasról meséltek, akinek bundája vörhenyes, szeme parázsként izzik. Bőre és szőrzete, akár a vadkanoké, még a lándzsa hegye is lecsúszott róla. Néhány gyerek szerint szökellve járt, akár a kecskék, egy rémült öregember pedig arról számolt be, hogy a szörny tyúkjai körül ólálkodott, két lábon járt és nevetése egy emberéhez volt hasonlatos.

A falusiak rettegését csak jobban erősítette azon gondolat, amit a helyi pap ültetett el a fejükben. Szerinte a rémet egyenesen az Úr küldte rájuk, hogy megbüntesse azokat, akik Isten ellen való életet éltek.



A vérengzés hosszú időn át folyt, így híre hamar bejárta az országot, s hamarosan XV. Lajos francia király fülébe is eljutott. Az ügy akkora felzúdulást okozott, hogy a király semmiképp nem nézhette közömbösen. Vadászokat és katonákat küldött Gévaudanba, hogy egyszer és mindenkorra végezzenek a szörnnyel.

Az összetoborozott "szörnyvadászok" megtalálták az állatot és megsebesíteniük is sikerült, de elpusztítaniuk nem. A lény, a sebesülés után hónapokra eltűnt, azt a feltételezést keltve az emberekben, hogy sérüléseibe belehalt. Már-már fellélegzett a lakosság és visszarázódott régi élete kerékvágásába, amikor egy napon a szörny ismét lecsapott, s attól kezdve állandó rendszerességgel szedte áldozatait.



Szomorú időszak volt ez a Gévaudan területén élő emberek számára, hiába vadászták a farkasokat, a gyilkosságok nem szűntek. Éheztek, féltek, házaikból sem mertek előjönni, ráadásként még a védelmükre kirendelt katonákat is nekik kellett ellátniuk.

Összességében a gévaudani rém három év alatt több, mint száz embert pusztított el, többnyire nőket és gyerekeket. Ha ezt a számot visszaosztjuk, akkor látjuk, hogy egy év alatt több, mint harminc támadás volt, ami kéthetente legalább egy áldozatot jelentett.

A kétségbeesett lakosság reménye már majdnem szertefoszlott, amikor egy farkasvadász, névszerint Jean Chastel 1767-ben felvette a harcot a bestiával. Ezüstpisztolygolyót használt, s végül sikerült leterítenie a ragadozót. Az ezüst használata bizonyítja, hogy nagy valószínűség szerint azt hitték, vérfarkassal állnak szemben, de legalábbis valamiféle gonosz lénnyel. Hogy tulajdonképpen milyen állat volt, az sosem derült ki: vagy nem hozták nyilvánosságra, vagy a tudomány akkori állása szerint maguk sem tudták. Bár egyértelműen farkasra hasonlított, hatalmas termetű volt, mégsem lehetett beazonosítani. Annyi mindenesetre kiderült, hogy a lény hímnemű és a halála előtt nem sokkal egy kislányt falt fel, kinek maradványait megtalálták a gyomrában. Nem sokkal később egy szokatlanul nagyméretű nőstényfarkast is lelőttek, amelyről azt gondolták, hogy méretei miatt csakis a szörny párja lehet.

Akkor mi a csuda volt ez az állat? Különböző feltételezések születtek, de persze mind találgatás csupán. Oroszlán? Kizárva, mert bár hasonló termetű és farkú volt, farkasszerűnek írták le. Hiéna? Nem valószínű. Termete és természete merőben eltér a szemtanúk által elmeséltektől. Az átlag farkast megint kizárhatjuk, bár szegény pára keményen megfizetetett rossz híréért.

Miért nem tömték ki? - kérdezheti bosszankodva a mai ember. Ez tényleg kézenfekvő lett volna. Akkor miért nem tették meg? A szörnyeteget a királyi udvarba akarták vinni kitömetni, de a Versailles-ba tartó hosszú úton a tetem bomlásnak indult, ezért ismeretlen helyre temették. Azt is lehetségesnek tartották, hogy nem is állat, hanem egy találékony sorozatgyilkos garázdálkodik Gévaudan erdeiben, mivel több áldozatnak is hiányzott a feje és egy vadállat nem csonkít, hanem egyszerűen felfalja az áldozatát, több hulla azonban viszonylag érintetlen maradt. Voltak olyan holttestek is, melyeknek mintha elvágták volna a torkát, ami szintén inkább egy sorozatgyilkosra utal. A másik gyanús dolog, hogy a szörny kizárólag embereket támadott meg (többnyire nőket és gyerekeket), még akkor is, amikor haszonállatok, tyúkok, kecskék és marhák voltak a közelben.
A helyi legenda úgy tartotta, hogy egy varázsló, vagy épp boszorkánymester irányította a rémet, ő vette rá a gyilkosságokra különös képességeivel. Az ilyen adottságokkal megáldott, vagy épp megvert embereket farkasgazdáknak nevezték Franciaországban.
A mai bűnügyi vizsgálatok alapján valószínűsíthető, hogy egy rendkívül méretesre növekedett, veszettségben szenvedő állat követte el a rémtetteket. Ezt az elméletet az teszi hiteltelenné, hogy egy veszett farkas nem él három éven keresztül fertőződése után. Ezért az sem kizárt, hogy valójában egy rendkívül brutális sorozatgyilkossággal akadt dolga a helyi hatóságoknak.

Felmerültek egzotikus, akkoriban nem ismert állatfajták lehetősége is, például egy elszabadult oroszlán, esetleg hiéna. Az oroszlánt és az afrikai vadállatok nagy részét annak idején a parasztok egyáltalán nem ismerték. Jean Chastel készített egy rajzot az állatról, miután lelőtte és a kép egyértelműen egy csíkos hiénára emlékeztet. A hiánák 4 fajtája közül azonban csak a foltos hiéna aktív vadász, a csíkos hiéna kizárólag dögevő és félénk természetű. A gazdag arisztokraták akkoriban néha hozattak messzi tájakról különleges állatokat, melyeket a lakosság nem ismert, de azokból az évekből nem találtak arra utaló feljegyzést, hogy bármilyen vadállat elszökött, vagy elszabadult volna a magánállatkertekből vagy arisztokratáktól. Felmerült már medve, rozsomák, pávián, tigris lehetősége is, de ezek közül egyik sem felel meg azoknak az állításoknak, melyeket a szemtanúk és túlélők elmondtak. A felsorolt állatok közül ugyanis egyik sem tehén nagyságú. Egy elfogadható elmélet szerint a gévaudani rém egy kutya-farkas hibrid lehetett, mert azok jóval nagyobbak mind a kutyánál, mind a farkasnál, bundájuk sokszor csíkos, a farkuk is bojtos, valamint jól taníthatók és agresszív természetűek. Egyes szakértők még azt is megkockáztatják mondani, hogy a keverék állatnak az apja farkas, az anyja kutya volt. Néhányan azt állítják, hogy a vadállat valószínűleg valamilyen más hibrid volt, pl. tigris-oroszlán keveréke. A fogságban élő egzotikus állatokat kedvtelésből, vagy akár a véletlen folytán is keresztezhették egymással. Szélsőségesebb elméletek szerint a gévaudani bestia egy rég kihalt állat egyik utolsó képviselője, egy Mezonychia volt. A Mezonychia a korai oligocén időszakban kihalt, robosztus és nagy farkas-szerű ragadozó állat volt, a mai cetek távoli, szárazföldi rokona. Olyanok is akadnak, akik szerint nem egy, hanem több ragadozó állat egyidejű támadása okozta a rengeteg halálesetet (több emberevő farkas, farkasfalka, vagy egy gyilkos farkaspár, esetleg egy csapat elszabadult egyéb vadállat).

Sok történész, állatszakértő, vagy a bűnüldözésben jártas személy próbálta már megfejteni a rejtélyt. Több mint 15 emlélet létezik a gévaudani bestiát illetően. Sokan azt állítják, hogy egyszerűen egy ügyes sorozatgyilkos, vagy egy gyilkos csoport követte el az öldökléseket, mivel ha állat lett volna az elkövető, azt 3 év alatt már kézre kerítették volna. Akkoriban több száz farkast lőttek ki, kizárt, hogy nem lőtték ki a gyilkos példányt. Kriminalisztikával foglalkozó szakértők szerint magának Jean Chastelnek is benne volt a keze a gyilkosságokban, ugyanis a rémet a saját házához közel terítette le és a sorozatgyilkosoknál megfigyelhető az a tendencia, hogy először a lakó vagy szülőhelyüktől távol kezdenek gyilkolni, majd egyre közelebb kerülnek ahhoz. Gévaudan azon részeit, ahol az áldozatokat megtalálták, 6 zónára lehet felosztatni és érdekes módon abban a zónában történt a legtöbb haláleset, melynek közepén állt Jean Chastel háza. Felmerül még egy helyi arisztokrata, bizonyos Jean-Francois Charles Morangiés gróf neve is, mint lehetséges elkövető, sőt gyanúba keveredett Jean Chastel fia, Antoine Chastel, illetve Duhamel kapitány is. A hátborzongató történet a filmeseket is megihlették. A Farkasok Szövetsége (2001) című francia film hihető magyarázattal szolgál, de sok kérdést nyitva hagy. A filmet Christophe Gans rendezte és Samuel Le Bihan, Mark Dacascos, Vincet Cassel, Monica Bellucci játsszák a főbb szerepeket.

A rejtélyes állattámadások közül kétségkívül a gévaudani szörny a legismertebb. Franciaroszágban azonban a gévaudani szörny után, vagy azzal nagyjából egy időben más helyeken is történtek megoldatlan "állatgyilkosságok". Ilyen például az indre-i, a valais-i, vagy a vivarais-i szörny esetei. Lehetséges, hogy mindegyik esetben sorozat-, vagy tömeggyilkos állt a háttérben. A teljes igazságot valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, de a francia nép emlékezetében még ma is élénken él a gévaudani bestia legendája.

Jáj, ezt is mire végigolvasom. De biztos jó

Ha már farkasok:

Mesélik, hogy 1790-ben nagyon különös eseménysorozat történt Észak-Walesben. Egy postakocsi, amely Denbigh és Wrexham helyiségek között közlekedett, brutális támadás áldozatává vált. Állítólag egy hatalmas, fekete, farkasszerű lény támadt a kocsit húzó lovakra, melynek következtében a hintó felborult. Míg a bestia – mely majdnem akkora volt, mint maga az áldozat – nekiesett az egyik lónak és marcangolni kezdte, a többi ló kiszabadult a hámból, és rémülten elvágtatott.

A támadás szürkület után történt, amikor a telihold már fényesen ragyogott az égen. A helyiek arról suttogtak, hogy azon az estén „rossz Hold jött fel”. Ugyanis hiedelmük szerint, amikor a Hold pirosas fényben izzik – mint azon az estén –, az semmi jót nem jelent, olyankor biztosan bujkál valami gonosz a sötétben. Ilyen teliholdkor azt tanácsolták az utazóknak, inkább egy fogadóban szálljanak meg éjszakára. (Valószínűleg a Hold pirosas színét, a levegőbe jutó porréteg képezte, amely a közelmúltban történő erdőtűz következménye lehetett.)

1791-ben, egy téli napon, az egyik gazda, hóval borított földjén – hét mérfölddel Gresfordtól keletre – hatalmas, farkasszerű lábnyomokra bukkant. Bátran követni kezdte a nyomokat, és két mérfölddel odébb, meghökkentő látvány tárult a szeme elé. A hóval borított legelő üresen állt, de a tó vize véres volt a széttépett birkák és szarvasmarhák maradványaitól. A környékbeli falusiak rettegni kezdtek.

Nem sokkal később, egy gazdának ijesztő élménye volt. Megrökönyödve látta, hogy juhászkutyáját elkapja egy hatalmas, fekete, farkasszerű lény, majd átharapja a torkát. A gazda megrémült, de szerencséjére közel volt a házához, ahová azonnal bemenekült és eltorlaszolta az ajtót.

A lény mindezek után átment egy másik birtokra, ahol az ott tartózkodó gazdát szintén megkísérelte becserkészni, de ennek a férfinek is szerencséje volt. Épp idejében sikerült befutnia a házába, ahol bereteszelte a nehéz tölgyfaajtót. Ijedtében az asztal alá bújt, és kezében az egyetlen fegyver egy vasvilla volt.

A gazda később elmesélte, hogy az állat megpróbált bejutni az ajtón, valósággal ütötte-verte, a zsanérok majd kiszakadtak a helyükből. Az állat aztán a hátsó lábaira állt, mint egy ember, és benézett a tanyasi ház ablakán. A szeme kék volt, és nagyon intelligensnek, emberszerűnek tűnt. Miután kudarcot vallott, habzó szájjal elrohant az ablaktól, és megtámadta a farmon lévő egyéb jószágokat is.

A babonás lakosok között hamar elterjedt, hogy talán vérfarkasról lehet szó, így a helyi templomban megszervezték a járőrszolgálatot. A bátrabb falusiak pedig csoportokba tömörülve, lámpásokat, puskákat, vasvillákat ragadva, dacolva a fagyos időjárással, elindultak, hogy felkutassák a szörnyet. Ám pár nyomon kívül semmit nem találtak.

A következő dokumentált eset, hét évvel később történt. Egy este Cheshire-ben, két férfi gyalogosan kelt át a Bickerton-i dombokon, amikor felfigyeltek egy hatalmas, fekete lényre. Azonnal rohanni kezdtek, úgy érezték, az életükért futnak. Szerencséjükre, sikerült eljutniuk egy fogadóig, de csak reggel voltak hajlandóak továbbmenni az útjukra. Másnap hajnalban, alig ötmérföldnyire a fogadótól, két koldus megcsonkított maradványaira bukkantak egy erdőben.

Végül a támadások valahogy abbamaradtak, ezért úgy vélték, talán elpusztult a szörnyeteg. A helyiek, és úgy általában egész Walesben megkönnyebbülten sóhajtottak fel az emberek. Ám két évszázaddal később – korunkban –, újabb támadásokról érkeztek beszámolók egy nagy, fekete, azonosíthatatlan lénnyel kapcsolatban.

1992 februárjában, egy országos napilapban, furcsa, medveszerű állatról tudósítottak, melyet Wales-szerte többfelé láttak. Egy gazda, akit egy teliholdas estén „megállásra késztetett” a bestia, két bárányát találta lemészárolva.

2001-ben a helyi újság cikksorozatot jelentetett meg az állat észleléséről a területen. Lehetséges, hogy a vérfarkas még mindig ott van?

És vérfarkas-e egyáltalán? Évekkel ezelőtt láttam ezzel kapcsolatban egy dokumentumfilmet, ahol azt firtatták, elképzelhető-e, hogy elszabadult fekete párducok leszármazottja a lény vagy lények. Tudva levő, hogy már kétszáz évvel korábban is, nem egy unatkozó arisztokrata hozatott magánbirtokára egzotikus állatokat pl.: Afrikából, Indiából. Könnyen elképzelhető, hogy egy-egy elszabadult példány, melyeket nem sikerült befogni, szaporodott egymással, és most utódaik rémisztgetik a lakosságot és tizedelik az állatállományt.

Nem rég azt is hallottam, hogy egy kisfiút ért pár éve támadás. A gyermek túlélte, és ő is, illetve a szemtanúk is egyöntetűen állították, hogy fekete párduc támadta meg.

Hiába, ennek ellenére még mindig kételkednek a szakértők, de hát ők általában a szemüknek sem szoktak hinni – szerintem. Az viszont mindenesetre kérdőjeles, hogy ha valóban fekete párducról van szó, akkor a korabeli beszámolók miért farkasszerű élőlényről mesélnek. Elképzelhető, hogy az emberek ne tudtak volna különbséget tenni egy macskafej és egy farkasfej között? Főleg olyan szemtanúk, akik vidéken, a természethez közel éltek és tökéletesen ismerték az élővilágot? Ugye nem valószínű?

Ezen kívül, kortól, helyszíntől és személytől függetlenül minden tanú egyöntetűen vallotta, hogy az állat hatalmas volt. Nos, a fekete párduc minden kétséget kizáróan nagyon veszélyes ragadozó, semmiből nem áll széttépnie egy emberi lényt, de azt senki nem mondhatja, hogy hatalmas termetű volna. Ezzel szemben mit is állítottak a postakocsis támadásnál? Azt, hogy a támadó lény majdnem akkora volt, mint maguk a lovak. Egy átlagos párduc – utánanéztem –, olyan két méter hosszú (fejével, farkával együtt), súlya 40-90 kiló között mozog attól függően, milyen nemű, milyen alfajú. Ezzel szemben egy ló, átlagban legalább 500 kiló és jóval magasabb méretű. Nem írja ugyan a történet, hány ló húzta a hintót, de általában egy postakocsi elé négy vagy hat lovat is befogtak. Gondolom ez a kocsi méretétől függött, illetve, hogy hány utast szállított, vagy éppenséggel mekkora távot kellett megtennie. Szóval elképzelhető-e, hogy 50-60 kilós párduc megtámadjon egy 500 kiló körüli, jóval nagyobb állatot? Nem tudom a választ, mindenestre nehéz elképzelni.

Nagyon könnyedén el lehet hinni a párducmesét, végül is miért ne volna lehetséges? Viszont másfelől, a korabeli leírásokat tekintve, teljesen más állatról lehet szó. Bár egyik ragadozó megléte, nem zárja ki a másikét, nem valószínű, hogy két csúcsragadozó megférne egy vadászterületen belül.

ez geci keméény XXDXDXDXDXXDXDXDXD sirok geci XDDD

Az ágy fölött

John hetek óta nyugtalanul aludt. Egyedülálló apaként sokszor megbánta már, hogy engedte a fiának nézni azt a sok szemetet, amit a tévé sugároz. Már-már rituálészerűen be kellett néznie a fia szekrényébe, az ágy alá és a függöny mögé lefekvés előtt, hogy megnyugtassa, semmi sem akarja megenni vagy megölni őt éjszaka. Persze néhány éjjel így is a fiú ordítozására kelt, de remélte, hogy lassan kinövi ezt a korszakát is.

Ma éjjel is már-már torznak mondható hangos ordibálásra ébredt John, és még azelőtt elindult a fia szobája felé, hogy az agya visszatért volna a rendes kerékvágásba. Kicsit kóvályogva, de biztosan sétált a gyerekszoba felé, a lámpát messzire elkerülve, hiszen nem akarta ilyen gyorsan kiverni az álmot a szeméből.

“Mi a baj Dan?” – szólt megnyugtató hangon, miközben a sötétséghez lassan hozzászokott szemeit az ágyon ülő fia árnyvonalaira próbálta szegezni.

“Az ágy. Alatt.” – kapta a választ remegő, talán a félelemtől egy kicsit eltorzult hangon.

Halk sóhaj hagyta el John száját, amíg az ágyhoz lépett, és féltérdre ereszkedett, majd szinte rutinszerűen belesett az ágy alá. Az ablakon bekúszó hold fénye egyenest a fia holttestét világította meg, amely leharapott végtagokkal, megcsonkítva feküdt a vértócsa közepén. A sokktól bénult teste remegni kezdett, ahogy az ágyon ülő lény vérfagyasztó nevetése töltötte be a sötét szobát.