Egy az egyben átvettem a történetet, nem én írtam/ fordítottam.

Ez a történet meglehetősen hosszú, mert igyekeztem minél több kommentet belesűríteni. Bízom abban, hogy az érdeklődők örülni fognak ennek, és nem veszi el a kedvüket az olvasástól. Lássunk egy kis helyrajzi ismertetőt az első bekezdésben, csakhogy tudjuk, milyen környezetről van szó:

Michigan állam az Egyesült Államok északi részén, Kanadával határosan helyezkedik el, az Öt-tó vidékén. Legnagyobb városa Detroit, de településeit leszámítva, területét még manapság is jobbára buja őserdők tarkítják, elszórtan kisebb-nagyobb tavakkal, mocsarakkal, kacskaringós folyócskákkal osztozva a vad tájon. Az első francia telepesek már a 17. században elkezdték kiépíteni kolóniáikat, de az igazi nagy európai betelepülések a 18. századtól indultak meg.

dogman5.jpgA michigani kutyaember egy olyan lény, amelynek létezéséről rengetegen megemlékeztek az évtizedek során Michigan államban, és amely az 1987 körüli évben rendkívül nagy port kavart fel az Egyesült Államok ezen vidékén. Az egész felhajtás egy teljesen ártalmatlan rádiós műsorból indult ki.

1987. április 1-jén, egy lemezlovas, nevén nevezve Steve Cook, a WTCM FM rádióstúdióban bolondok napi tréfaként elénekelt egy dalt, mely egy helyi mítoszról szólt. Sőt, inkább modern balladának nevezhetnénk. A történet egy félig kutya vagy farkas, félig emberi lényről mesél, amelyet Michigan állam különböző helyein sokan láttak már az évek alatt, és úgy tartják róla, hogy minden évtized hetedik évének hetedik hónapjában, a hetedik napon bukkan fel, és „halálra” rémíti a szemtanúkat.

A tréfa azonban nem mindenkit szórakoztatott. Voltak, akik nem tudtak nevetni rajta. Akadtak, akikből félelmet váltott ki, vagy elméjük mélyéről szörnyű emléket csalt fel. Sorban érkeztek a beszámolók a műsor ideje alatt, és az emberek kortól, nemtől függetlenül állították, hogy látták a lényt, sőt, sokszor nagyon durva élményekről is meséltek.

Érdekes, de bármi is ez a lény, kell, hogy valamiféle igazságalapja legyen a hozzákötődő történeteknek, ugyanis kiderült, hogy hasonló beszámolok a régmúltban is ismeretesek voltak, sőt, a környéken élő bennszülöttek – egészen pontosan a chippewa és ottawa indiánok – mítoszai is beszélnek hasonló, félig ember, félig állat hibrid lényről.

Maguk az események, és magának a dalnak (vagy balladának) a története a következő: még ebben az évben, egy hűvös júliusi reggelen, egy nevesincs Wexford megyei fakitermelőhelyen, mely a Manistee folyó mellett állt, tizenegy favágó a Garland mocsár környékén megpillantott valami állatot, melyet első látásra kutyának véltek. Játékos kedvükben el kezdték üldözni, amely egy nagy, odvas fatörzsbe talált menedéket. Az egyik favágó, bizonyos Johnson, fogott egy botot, és belepiszkált a fatörzs belsejébe. Az állat erre földöntúli hangon felsikított és kijött az odúból, majd két lábra állt. Egyik favágó sem beszélt később részletekről. A látvány annyira megviselte és megijesztette őket, hogy amint visszatértek a szálláshelyükre, azonnal összecsomagoltak, és még azon az éjszakán elhagyták a vidéket.

1907-ben egy idős özvegyasszonyt őrültnek tartottak, mert mindig arról beszélt, hogy éjszakánként kutyák ólálkodnak a háza körül, akik két lábon járnak, akár az ember, és sikoltoznak.

1917-ben egy helyi seriff épp sétára indult a környéken, amikor egy gazdátlan kocsira figyelt fel. Sehol senkit nem látott a közelében, ám a föld porában mindenütt lábnyomok látszódtak, melyek farkasra emlékeztették őt. Követve a nyomokat, az út mentén megpillantott négy elpusztult lovat a földön. Szemük tágra nyílt, és amikor később az állatorvos megvizsgálta a tetemeket, megjegyezte, hogy az egész olyan, mintha az állatok szörnyethaltak volna a félelemtől.

1937-ben egy vitorlás kapitánya – aki hajójával a Michigan tavat járta – elmesélte, hogy emberei a Bowers Öböl partjainál egy csapat vadkutyát láttak portyázni. Történetét azonban sosem jelentette le hivatalosan.

1957-ben, egy régi templom kapujában egy széttépett ruházatú embert találtak. A tépések egyértelműen karmok hasítását mutatták. Az újságok akkor azt írták, hogy egy kutya támadta meg az embert, amely két lábra állva valószínűleg legalább két méter magas volt.

1967-ben lakókocsis hippik mesélték egy parkfelügyelőnek, hogy az éjszaka közepén arra ébredtek, hogy az ablak felől kaparászó hangokat hallanak. Egy kutyaember vicsorgó pofával leskelődött befelé.

1977-ben Bellaire faluban éles sikolyszerű hangra figyeltek fel egy éjszaka, de aztán senki nem járt utána mi lehetett a forrás, így sosem derült rá fény. Lehetett akár egy hiúz, vagy csak a szél.

dogman.jpg1987-ben közel Luther községhez, egy kis erdei fakunyhót ért támadás. Úgy tűnt, valaki vagy valami nagyon be akart menni. Az ajtó körül olyan hasítások voltak a gerendákon, melyet csak hatalmas fogak vagy karmok képesek ejteni. Lábnyomai nem emberiek voltak, hanem állatiak, és ami a legfurcsább, nem négy mancs járására utaltak, csupán kettőére. Tehát a két hátsó lábán járt.

Tíz évvel később, 1997 júliusában szintén fura esemény történt. Egy farmert Buckley közelében a saját ekéjére borulva találtak meg holtan. Valószínűleg szívrohamot kaphatott. Körülötte mindenütt kutyalábnyomok voltak.

És most nézzünk meg egy-két beszámolót az ott élő amerikai lakosoktól, akik kommentekben mesélték el saját történeteiket:

„2011. április 24-én a feleségem és én, bevásárlásból tartottunk hazafelé, amikor megláttuk azt a valamit, ami négykézláb sétált át előttünk az úttesten. Legalább háromszor akkora volt, mint egy átlag méretű németjuhász kutya. Miután áthaladt az úton, beérve a mezőre, két lábra ágaskodott. Nem ez volt az első alkalom, hogy láttam ilyen lényt. Pár évvel korábban a házunk mögött láttuk ezt az állatot, akkor felfalta a kutyánk ételét. Úgy nézett ki, mint egy gigantikus méretű farkas, vagy egy elképesztően nagyra nőtt kutya, amely olajszerű szagot árasztott magából. Kihívtuk a seriffet, aki azt mondta, bizonyára egy elvadult állat lehetett, lőjem le, ha újra meglátom.”

„2009 júliusában kölcsönkértem apámtól a Chevy Diesel kisteherautóját, hogy segíthessek a nővérem költözésénél. Apám a michigani Fennville-től tízmérföldnyire, délkeletre lakik. Körülbelül este féltizenegy lehetett, amikor hazafelé tartva észrevettem, hogy az út jobb oldalán feltűnik egy kisebb szarvascsorda. Azonnal lassítottam, amikor megláttam őket, arra számítva, hogy át akarnak kelni az országúton. De nem ezt tették. Fejüket figyelmesen az út ellentétes oldala felé fordították. Én akkor még nem láttam ott semmit. Nagyjából ötven méterre lehettem attól a ponttól, amikor egy perccel később megpillantottam azt a valamit az út bal oldalán. A szarvasok megérezték a jelenlétét. A magas fűből tűnt elő, és négykézláb várakozott, de nekem úgy tűnt, nem ez a természetes testtartása, inkább mintha csak kuporgott volna. Szőre csokoládébarna volt, bozontos és rendezetlen. Farka hosszú és lompos. Fülei hegyesek, pofája farkasszerű, fehér agyarai kilógtak a szájából. Termete hatalmas, jóval nagyobb egy németjuhásznál, még lekuporodva is nagyjából felérhetett a kisteherautó ablakáig. Felém nézett. Úgy éreztem, az életem veszélyben van. Azonnal a gázba léptem és elhajtottam onnan. Amikor hazaértem, elmeséltem apámnak, mi történt velem. Kinevetett. Azt mondta, bizonyára farkas lehetett. Huszonöt éve él itt, sosem tapasztalt hasonlót. Számomra viszont ez a hely mindig egy kicsit hátborzongató volt. A kép, amit láttam, beleégett az agyamba, akár le is tudnám rajzolni…”

„Öttagú családunk egy kétszobás kis házban lakik Michiganben. Egy este a szüleink elmentek, és én az idősebb unokatestvéremmel, az öcsémmel, és a húgommal maradtam otthon. Elég késő volt már azon az éjszakán, a testvéreim is elaludtak, de mi az unokatestvéremmel együtt filmet néztünk és fagyit majszoltunk a tévé előtt. Nekünk mindig voltak kutyáink, általában nagytestű, bernáthegyi fajták. A környékünkön, a házakon kívül tartják a kutyákat, odakint kötik meg őket. Azon az estén legelőször a szomszéd kutyája kezdett el csaholni, morogni, néhány percen keresztül, majd felcsatlakozott hozzá a mi négy kutyánk is. Szörnyű volt. Ekkor a szoba ablakán át, mindketten megláttuk azt a hatalmas, igen magas, szőrrel borított lényt, amely bennünket bámult az üvegen keresztül. Két lábon állt és természetellenesen óriásinak tűnt. Nagyon halk, de jól hallható, furcsa zajt okozott. Mindketten annyira féltünk, hogy szó szerint mozdulni sem tudtunk. A szemeim könnybe lábadtak. Még soha életemben nem féltem ennyire.”

„Egyszer, egyik haverommal estefelé vadászni mentünk a michigani Roscommonba. Jól éreztük magunkat. Láttunk két-három szarvast, de végül nem tudtunk lőni semmit. Ez meglehetősen felbosszantott minket, így korábban indultunk haza. Épp a dolgainkat pakoltuk fel a kisteherautónk csomagtartójára, amikor a haverom egyszer csak valami szokatlan zajt hallott a hátunk mögött álló fák közül. Azonnal a zseblámpáink felé kaptunk, és bevilágítva a sötét bozótosba, két hatalmas, izzóan vörös szempárt láttunk, nagyjából kétméternyire a föld fölött. Végigvilágítva rajta azt láttuk, hogy a lény masszív, kutyaszerű lábakon áll. Annyira megrémültünk, hogy azonnal a kocsiba ugrottunk. A lámpák fényénél aztán láthatóvá vált, hogy egy két lábon álló kutyaféleség, ami legalább két méter magas lehetett. Rögtön a gázba léptünk, és nem néztünk többé vissza. Ez volt eddigi életünk legfélelmetesebb élménye.”

„Gyermekként a Michigan állambeli Cadillacben, egy húsz holdas birtokon nőttem fel. Akkoriban még több fa volt és kevesebb ipari terület a környéken, így mi egy kifejezetten erdős vidéken éltünk. Édesapám korán járt dolgozni, sokszor hajnali félnégy-négy órakor indult a napja. Anyám és én gyakran felébredtünk ilyenkor, jó utat kívántunk neki, aztán visszafeküdtünk aludni. Apám mindennap, indulás előtt munkásruhát öltött, aztán elrendezte a kisteherautója platóján a felszerelését. Azokból az időkből eszembe jut egy régi, gyermekkori élményem. Talán négy-öt éves lehettem. Egy kora nyári hajnalon a szokásosnál korábban keltem fel és álmosan tántorogtam ki a nappaliba. Véletlenül azonban megbotlottam, az ablak felé estem. Így láttam meg, hogy valami kotorászik a teherautó platója körül. Feltételezve, hogy apámat látom, megkocogtattam az üveget, hogy felhívjam magamra a figyelmét, majd lelkesen integetni kezdtem felé. Szinte meghűlt bennem a vér, amikor az a valami visszanézett rám. Két lábon állt, a feje kutyaszerű volt, pofája valahogy mégis emberi. A szeme halványsárga, zöldes színű. Felsikítottam, és ijedtemben hanyatt estem az ablak alá tolt kanapéról. Közben az állat négykézlábra ereszkedett, és jó húszlábnyira eltávolodott a kocsitól. Közben a sikolyomra apám berohant a nappaliba a fürdőből és kiáltott anyámért, aki odaérve hozzám, megpróbált megnyugtatni. Kinéztek az ablakon, kérdezték, mit láttam, de én csak zokogtam. Apám kiment a bejárati ajtó elé, felkapcsolta a tornác lámpáit, mégsem látott semmit. Aznap dühösen ment el otthonról. Rettenetesen sokkolt ez az egész dolog, éveken át próbáltam elfojtani magamban, elrejteni az elmém legmélyére. A ház még ma is ott áll, de a körülötte lévő erdő jobbára csak történelem már. Mégis úgy vélem, az a valami most is ott él valahol.”

„Én a michigani Iosco megyében, az Ausable folyó mentén élek, és lelkes horgász vagyok. 1999 nyarán túrázni indultam a folyó mentén, és olyan hátborzongató élményben volt részem, amit nem tudok elfelejteni. Nagyjából egy órája haladtam a folyóparton, amikor váratlanul farkasüvöltést hallottam a távolból. Korábban láttam már a házunk környékén farkasokat, farkasnyomokat, és hallottam a hangjukat is, de ez más volt. Sokkal mélyebb, sokkal emberibb. Közben muszáj volt megállnom sötétedés előtt, hogy felállítsam a sátramat és megrakjam a tábortüzet. Igyekeztem minél nagyobb lángokat előcsalni, mert azért a félelem dolgozott bennem. Aztán alkonyatkor újra meghallottam a hátborzongató hangot… most közelebbről, közvetlenül a folyó mentéről. Persze én is ismertem a bennszülöttek mítoszait a farkasemberekről, hallottam városi legendákat, családi történeteket, és általában az egész ország területéről származó meséket, de persze nem nagyon hittem benne, és nem is tapasztaltam soha ilyesmit. Próbáltam nem foglalkozni vele, leültem a tűz mellé, és vacsoraként elfogyasztottam egy árpával dúsított marhapörkölt konzervet. Aztán lefeküdtem a tűz mellé, bicskámat a kezem ügyében tartva. Legalább fél óráig csak bámultam magam elé, hallgattam az erdő szokásos zajait, amikor arra figyeltem fel, hogy egyszer csak minden elhallgatott. Nyomasztó csend vett körül. Arra gondoltam, nyilván valami konkrét dolog miatt csendesedett el az erdő, és nekem borzasztó rossz érzéseim támadtak. A tűz fölött a távolba kémleltem, miközben fegyvertelen kezemmel megpróbáltam szememtől eltakarni a lángok fényét, hogy jobban lássak. Átnéztem a folyó túlpartjára, ami körülbelül száz méterre volt tőlem… és akkor elém tárult életem legfelkavaróbb látványa, amit valaha láttam. A homokon egy olyan lény állt, mely sokkal nagyobb egy átlagos méretű fekete medvénél. Szőre ugyan fekete volt, de foszforeszkáló pillantása sárga, koponyája nagy és hosszú, egyértelműen farkasszerű. Becsuktam a szemem, mint aki azt hiszi, rosszul lát. Reméltem, hogy csak képzelődöm, de akkor ismét felüvöltött. Erre kinyitottam a szemem. Aztán láttam, amint nekiiramodik a partvonalnak és eltűnik az éjszakában. Nem úgy futott négy lábon, mint egy medve vagy egy farkas, és testtartása sem volt olyan egyenes, akár a jetinek vagy az embernek. Annyira megrémültem, hogy az éjszakát egy fán töltöttem, körülbelül hatméternyi magasságban. Három órán keresztül imádkoztam, mire valahogy elnyomott az álom. Amikorra felébredtem, már megvirradt. A napfény bátorságot öntött belém. Lemásztam a fáról, összeszedtem a holmim és elhatároztam, hogy utánanézek a tegnapi dolognak. Átgázoltam a sekély folyón pontosan oda, ahol előző éjszaka azt a vérfarkast vagy kutyaembert láttam. Bizony nem képzelődés volt. A lábnyomok mélyen benyomódva rajzolódtak ki a parti homokban. A mancsok alakzata valóban farkaséra emlékeztetett, de annál jóval nagyobb volt, akár egy kifejlett medvéé. Ám volt egy szembetűnő különbség: a nyomvonalak nem négy láb járásáról tanúskodtak, mint mondjuk a farkas, a kutya vagy a coyote (prérifarkas) esetében, csupán kettőéről, ami ráadásul egyenes vonalban haladt. Ugyanakkor a mancsok nagyjából egy yardnyi (kb. 90 cm) távolságra helyezkedtek el egymástól. Összegezve: a lenyomatok formája, nagysága, távolsága és mélysége arról tanúskodott, hogy egy hatalmas, legalább kétméteres, vagy magasabb, száznyolcvan kiló körüli lényről van szó. Utólag azt mondom, bárcsak lett volna velem egy vakus fényképezőgép, amivel lekaphattam volna az állatot, és most lenne bizonyítékom a létezésére...”

„Nő vagyok, és elmúltam már hatvan éves, de soha nem fogom elfeledni, amit az 1960-as években láttam. 1961-63 között a michigani Adaban éltem. Apám éjszakánként dolgozott, anyám háztartásbeli volt, de többnyire a bátyám és a nővérem foglalkozott velem, akik sokszor elvittek magukkal ide-oda, ha volt hozzá kedvem. A nővérem már házas volt ekkor, és a férjével alig negyedórányi autóútra, Grand Rapidsben éltek. A sógorom nagyevő volt és gyakran ellátogattak egy Gull Harbor Inn nevű helyre, amely a Gull tó közelében állt. Akkoriban Volkswagennel jártak, melynek mindig a hátsó ülésen ültem, ha velük utaztam. Az autópályán voltunk akkor épp, azt hiszem, talán Kalamazoo területén. Átlagos nap volt, az autó ablakán bámultam kifelé, mert mindig abban reménykedtem, hogy szarvasokat láthatok. Aztán egyszer csak állatok kisebb csoportját pillantottam meg, ahogyan az úton keresztülmentek. Négyen vagy hatan voltak. A forgalom elég sűrű volt és ők gyorsan beigyekeztek az erdőbe. A külsejük azonban megdöbbentett. Termetük magas, hórihorgas, bundájuk szürke, és a fejük… a fejük… emlékszem, arra gondoltam, úgy néznek ki, mint a vérfarkasok a filmekben. Úgy tűnt, egyedül én vettem őket észre a kocsinkból, s végül meggyőztem magam, hogy bizonyára Timber farkasokat láttam… nem mintha tudtam volna, hogyan is néznek ki a Timber farkasok. Aztán a sok-sok év valahogyan elfeledtette velem ezt az élményt, mígnem egy napon – pár évvel ezelőtt –, az Interneten megnéztem milyenek is a Timber farkasok. Szembesülnöm kellett vele, hogy amiket én 1963-ban láttam Michiganben, azok az állatok nem Timber farkasok voltak. Nem rég megnéztem egy dokumentumfilmet vérfarkasos beszámolókról, amelyek Michiganben és Wisconsinban estek meg. Aztán találtam egy honlapot, ahol magánszemélyek írták meg személyes élményeiket és tapasztalataikat. Libabőrös lettem, mert rá kellett döbbennem, hogy ötven évvel ezelőtt én is láttam őket… ezek tényleg léteznek!”

„2011 augusztusában a michigani Baraga megyében kora reggel, úgy félhét tájban a Craig Lake Road felől haladtam észak felé, a Nestoria Road irányába. Bár elég harmatos és ködös volt még az idő, határozottan jól láttam, hogy valami mozog az út menti erdőben. Megálltam a kereszteződésnél, így beláttam a Nestoria Roadot is. Jávorszarvasra gyanakodtam, de ez a valami túl fürgén mozgott a bozótban. Mivel kis várakozás után sem láttam semmit, tovább indultam, ám akkor váratlanul kivágódott a kocsim elé egy fura lény, és átfutva az úton, máris eltűnt déli irányba. Mire felocsúdtam, már nem volt sehol. Ledöbbentem a meghökkentő látványtól. Még vezettem ugyan pár percet, de aztán muszáj volt félreállnom. Szó szerint tetőtől talpig reszkettem, s közben azon elmélkedtem, mi a fene lehetett ez. Fekete szőre volt, úgy nézett ki, mint egy hatalmas farkas, kivéve a hátsó lábait és a farát: az emberszerű volt, farok nélkül. Fejformája és pofája viszont egyértelműen farkasra emlékeztetett.”

Azt hiszem, elég sok beszámolóval ismerkedhettünk meg, és nagyjából ugyanazt a leírást adta valamennyi szemtanú. Összefoglalva: a lény nem kutya, nem farkas, nem medve, és egyáltalán semmiféle élőlényre nem hasonlít az ismertek közül. Legfeljebb az ember csak kombinációkban beszélhet róla: a feje ilyen, a teste olyan, a lába meg amolyan… a lényeg, hogy gőzük nincs arról, miről van szó, de szerintük nagyjából úgy néz ki, mint egy vérfarkas. Azért lássuk be, nem valószínű, hogy ez utóbbiról van szó, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a hollywoodi filmesek megálmodják.

Vajon csalásról lehet szó? Csak pár éve bukkant fel a história? Nem. Évszázadok óta köztudott, gondoljunk csak a bennszülött indiánmítoszokra. Ennek értelmében egy teljesen önálló fajról is lehet szó, mely évszázadok, sőt évezredek óta élhet a vidék őserdeiben. A térség kiválóan alkalmas arra, hogy egy kis létszámú állatcsoport rejtőzködő életmódot folytathasson. Mert hogy több is van az állatból, az egészen biztos, hiszen másképp hogyan maradhatott volna fenn, nem igaz? Ez azt jelenti, hogy kellett kialakulnia egy kisebb populációnak, következésképpen vannak köztük hímek, nőstények, és időnként kölykök, amelyek nagy valószínűséggel igen kis létszámban születnek, és még ritkábban maradnak meg.

Az állat kinézete a babonás, ősi félelmektől átitatott emberi tudatot gyorsan manipulálja, és azt gondolják, hogy vérfarkast látnak. Ha hasonló kinézetű is, biztosan nem átváltozással vált olyanná, és tutira meg lehet ölni egy átlag fegyverrel. Valószínűleg azonban értelmes lehet. A találkozások leírásainál csak ritkán következett be tragédia, az emberek mind el tudtak menekülni, márpedig egy ilyen erejű és gyorsaságú lény, ha ártani akarna, minden bizonnyal meg is tehetné. De nem hallani széttépett, felfalt áldozatokról… egyelőre (vagy jól titkolják). Ha ennek ellenére még van valakinek kedve hasonló beszámolókat olvasni, akkor íme néhány, mely bizonyítja, nem kell annak a bizonyos bűvös hetesnek eltelnie ahhoz, hogy felbukkanjanak a különös lények. Ami megint csak azt mutatja, ezek bizony azon a tájon élhetnek, és akármikor megpillanthatók függetlenül attól, milyen évet, hónapot vagy napot írnak.

2005 – Oceana megye, Michigan: „Az első incidens otthon ért, amíg egyedül voltam a kutyámmal. Épp lefekvéshez készülődtem, amikor a kutya morogni kezdett, és ez tőle nagyon szokatlan viselkedés volt. Tíz év alatt talán kétszer, ha hallottam morogni, ugatni is nagyon ritkán ugatott. Ezúttal azonban olyan heves volt a vicsorgása, hogy komolyan megijesztett. A mennyezetet bámulta, a szőre pedig égnek állt. Eleinte nem tudtam mi baja, de aztán meghallottam, amint valami mászkált a tetőn. Szimatolt és morgott, én pedig attól tartottam, hogy egy medve tévedt be a területünkre. Próbáltam a kutyát nyugtatni, csitítani, de teljesen megvadult, reszketett az idegességtől. Kaparászást is hallottam, mintha az a valami a tetőn keresztül akarna bejutni. Aztán csend lett. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen eltűnt. Nem sokkal később megérkezett a nagybátyám, és én elmeséltem neki mi történt. Körülnézett, de nem látott semmi különöset. Azt mondta, talán egy mosómedve ijesztett meg, de állítom, nincs az a mosómedve, ami ilyen zajt okozna, és ilyen heves reakciót váltana ki egy kutyából. Néhány héttel később már másként láttam a dolgokat. Meggyőztem magam, hogy talán mégis a nagybátyámnak volt igaza. Ám egy nap, az egyik barátnőm nálam töltötte az éjszakát, és elhatároztuk, hogy kint ütünk tábort az udvaron. Készítettünk egy kis tábortüzet, és letelepedtünk mellé beszélgetni. Aztán egyszer csak furcsa zajt hallottunk az erdő felől, ezért mindketten a hang irányába fordultunk. Valami mászkált a sűrűben. Kutyafélének tűnt, hasonlított a farkasra is, a farka bozontos, de túl magas termetű ahhoz, hogy kutya vagy farkas legyen, sőt, még egy szarvasnál is nagyobb volt, és viszonylag vékony, nyúlánk. Épp csak annyira láttam hátulról, amint elsétált a bokrok mögött, de számomra ennyi elég is volt. Tudtam, hogy a ragadozókat ingerelheti a gyors mozgás, ezért mondtam a barátnőmnek, hogy szépen lassan menjünk be a házba, mert a legutolsó dolog, amivel szembesülni szerettem volna, ez a fura, ijesztő lény. Miután a ház biztonságában voltunk, próbáltuk megbeszélni, mit is láttunk az előbb. Bármi is volt, inkább tűnt kíváncsinak, mint fenyegetőnek. Az ablakban cigarettáztunk, amikor a barátnőm kiejtette a sajátját véletlenül, így kimászott érte, nehogy tüzet fogjon a fű. Tett pár lépést, aztán felém fordulva megkérdezte: „Hallottad ezt?” Én ugyan nem hallottam akkor semmit, de ő zajt érzékelt a bokrok felől. Aztán felhangzott a közelből valami hangos vicsorgás. Semmire nem hasonlított, amit korábban hallottam, és remélem, soha többé nem hallom újra! Nem a megszokott állati hang volt, az nem ilyen.”

1994 – Watersmeet, Michigan: „Cheboygan megyében nőttem fel, Michiganben. A családommal sokat jártunk nyaranta kempingezni. Tizenhárom éves voltam akkor, és karácsonyra kaptam egy új görkorcsolyát. Mivel a betonozott főút mellett táboroztunk, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy kipróbáljam. Egyedül voltam, és egy idő után elfáradtam, hát megálltam kicsit pihenni. Azon a szakaszon nagyon sűrű az erdő, alig van valami távolság a fasáv és az út között. Emlékszem, mekkora csend telepedett a környékre, az erdő természetes zajai megszűntek, még a madarak sem csicseregtek. A levegő viszont tiszta volt, az ég kissé borult. Épp eldöntöttem, hogy visszafordulok, amikor zajt hallottam magam mögött, és valami megjelent az út bal oldalánál. Azt gondoltam, egy szarvas lehet, ezért megálltam és próbáltam olyan csendben lenni, amennyire csak lehet, közben persze a hang irányába figyeltem, aztán véletlenül hasra estem. Nagyjából kétszáz méterre volt tőlem az a valami. Ahogy bámultam, rájöttem, hogy bizony nem szarvas. Négy lábon állt, szürkés vagy barnás volt a szőre. Megijedtem először, mert azt hittem, medve, és megérezte a szagomat. Aztán láttam, hogy teljesen más, mint egy átlagos medve. Kutyának saccoltam, de akkor meg láttam, mennyire más a pofája. A róka és prérifarkas szóba sem jöhetett, farkast pedig addig még sosem láttam a valóságban. Nem tudtam mihez hasonlítani, túl messze volt. Kinyújtotta a mellső lábait, majd felemelkedett a hátsó két lábára. Ez volt életem leghosszabb másodperce. Beleszagolt a levegőbe, tett öt lépést, visszaereszkedett négylábra, aztán elment az erdő ellentétes irányába és eltűnt. Nem emlékszem mennyi ideig ültem az út közepén magam elé meredve. Ez a valami úgy állt, mint egy ember. Az állam szó szerint leesett, a nyálam pedig a betonra csöpögve kis tócsát képezett. Aztán felocsúdtam, hogy vissza kellene mennem olyan gyorsan a kempingbe, amilyen gyorsan csak lehet. Soha nem mondtam el a többieknek mit láttam, mert attól féltem, kinevetnek. Addig nem ismertem a helyi mítoszokat, semmiféle történetet nem hallottam a michigani kutyaemberről. 2008-ban Kaliforniába költöztem, és többet nem fogok Michiganben kempingezni, az biztos.”



Michigan: „Én Michiganben nőttem fel, de ma már Illinoisban élek, és sok éve történt velem az a bizonyos dolog. Ahogyan olvastam a hasonló történeteket, nagyon sokkolt engem, mert eszembe juttatta a saját hátborzongató élményemet. Egy cserkész leánytáborban voltunk Michiganben, Greenville közelében. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy nagyon ki kell mennem. Ebben a táborban az volt a szabály, hogy minden kislánynak választania kellett egy társat, akivel kölcsönösen vigyáztak egymásra, ha esténként ki kellett valamelyiknek mennie a mellékhelyiségbe. Nekem azonban nem volt szívem emiatt felébreszteni a társam, ezért úgy döntöttem, hogy bátor leszek, és majd egyedül megoldom. Természetesen nem volt fürdőszoba, egy külön kialakított hely szolgált mosdóként. Fogtam a zseblámpámat és minden probléma nélkül, kiléptem a sátorból. Csakhogy valahogyan a nyakamba esett egy hatalmas százlábú, és én ijedtemben felsikítottam. Ugyanebben a pillanatban tőlem baloldalt, alig harmincméternyire a bozótban megmozdult valami hatalmas, ami jóval nagyobb volt egy felnőttnél. Annyira féltem, hogy remegni kezdtem, de a zseblámpámmal utána világítottam és láttam, hogy két lábon fut, mégpedig akkora sebességgel, amire egy ember nem volna képes. Pillanatok alatt eltűnt. Visszarohantam a sátramba, és többet nem aludtam azon az éjszakán. Minden percben arra számítottam, hogy rám ront. Imádkoztam, hogy az a valami ne jöjjön vissza többé. Másnap elmondtam a felügyelőknek, majd később a szüleimnek, a barátainknak, de mindegyik ugyanazt mondta: csupán egy gyerek rossz álma volt. Senki nem hitt nekem, az emlék viszont örökre velem marad.”



2007 – Bendon, Michigan: „Ez nem az én történetem, egy ismerősömmel esett meg. Azon a napon a barátjánál volt Benzoniában, és éjféltájban hazafelé tartott Traverse Citybe. Éppen Bendon megyén hajtott keresztül egy salakos úton, amikor észrevette, hogy a reflektor fényében megcsillan egy szempár az út szélén. Arra gondolt, talán szarvas, és lassítani kezdett, hogyha esetleg kiugrana az útra, ne okozzon balesetet. Ám ahogyan egyre közelebb ért az állathoz, egyértelművé vált számára, hogy jóval nagyobb egy szarvasnál, és a szőrzete is sötétebb. Úgy mesélte, ekkor körülbelül harmincméternyire lehetett a lénytől, mely mozdulatlanul álldogált. Miközben elhaladt mellette, igyekezett minél jobban megfigyelni, és azt mondja, úgy nézett ki, mint egy hatalmas fekete farkas, de nem négy lábon állt, hanem felegyenesedve kettőn, és legalább két méter magas volt. Nem sokkal távolabb egy leölt szarvas feküdt a földön. Azt mondta, megállt, mert kíváncsi volt, mit csinál a lény, amely még mindig mozdulatlanul ácsorgott és bámulta őt. Már-már kezdett arra gondolni, hogy igazából csak egy kitömött állat, valakinek a hülye tréfája lehet, bár még soha ehhez foghatót nem látott életében, és azon morfondírozott, hogyan tudna hozzá minél közelebb menni. Ahogy így elmélkedett, a lény hirtelen négylábra ereszkedett, és berohant a sűrűbe az út másik oldalán. Ő szó szerint megdermedt a kocsi ülésén, miközben próbált rájönni, mi a fenét látott az imént. Ekkor megkérdeztem tőle, ivott-e aznap. Ő halál-komoly arccal rám nézett, és azt mondta: ’Nem. Ez a valami igazi volt.’ Összezavarodott attól, amit látott azon az éjszakán, és halálosan félt bemenni az erdőbe, hogy utánajárjon a dolognak. Ennek ellenére a zseblámpája fényénél megfigyelte az állat lábnyomait, és szerencséjére a digitális fényképezőgépe is vele volt. Elárulta, hogy mindjárt a betonút mellett a puha talajon könnyedén kivehette a nyomot, és alig két lépésre a kocsiajtótól, el tudta készíteni a felvételeket. Ha távolabb lettek volna a lábnyomok, valószínűleg nem készülnek el a fényképek, mert be nem ment volna az erdőbe semmi pénzért. Megmutatta nekem a fotót, amit a mancslenyomatról készített, mely nagyjából 18-20 centiméter hosszú lehetett. Egy másik képen ugyanaz a lábnyom volt látható, de az arányok érzékeltetése miatt, ehhez már odatett egy vadászpuskából származó töltényhüvelyt is. Megkérdeztem tőle, adott-e ki valamilyen hangot az állat. Azt válaszolta, nem hallott semmit, és ha nem készültek volna el a felvételek, valószínűleg azt hinné, hogy csak képzelte az egészet. Megkérdeztem, nem lehetséges-e, hogy mégis inkább medve volt? Azt felelte, nem. Rendszeresen szokott vadászni, így nyilván nagyon jól tudja, mi hogyan néz ki közelről és távolról. Mindenki maga döntse el, elhiszi-e avagy sem a történetet, ő mindenesetre azt mondta, hallott korábban hasonló sztorikat, de mindig kételkedett. Most már hisz benne.”


1961 – Big Rapids, Michigan: „Amikor kisfiú voltam, édesapám éjjeliőrként dolgozott egy gyárüzemben, valahol a Chippewa-tó és a Big Rapids városa közötti területen. A mi házunk a gyár mellett, az utca túl oldalán állt, körülötte állami földek terültek el. Akkoriban mi gyerekek, nem értettük, apa miért olyan ideges attól, ha sötétedés után még mindig kint játszottunk az utcán. Azt mondta ilyenkor, hogy éjjeliőrként nem egyszer látott a környéken prérifarkast vagy medvét csatangolni. Egyik éjszaka – valamikor 1961 nyarán –, apa visszament a házba és kiült a tornácra egy csésze kávé, meg egy szelet édes sütemény társaságában. Innen tökéletes kilátás nyílt az egész területre, amit ellenőriznie kellett. Körülbelül hajnali háromkor mozgolódásra lett figyelmes a gyárépület kerítésénél. Biztos volt abban, hogy illetéktelen személy ólálkodik ott. Elővette a fegyverét, egy darabig figyelte az illetőt, de aztán rájött, hogy ez nem ember. Nagyon magas volt, szőrzete szürkésbarna, vállai csapottak, mellkasa erőteljes. Hol két lábon járt, hol visszaereszkedett négy lábra. Úgy tűnt, mintha valamit keresne az út mentén. Később azt mondta, nem tudja elhinni azt, amit látott. Csendesen behúzódott a házba, magához vette a Kodak fényképezőgépét, mely büszkesége és hobbija volt. Itt el kell mondanom, hogy apám profi fotósként is megállta a helyét, ugyanis az apja, Ohio egyik legelső fotós szaküzletének tulajdonosa volt. Nagypapától kapta ezt a gépet is, és nagy becsben tartotta. Szóval visszalépett a tornácra, kezében a géppel. Az állat közben az utcai lámpák alá ért, és a fény tökéletesen megvilágította. Apa remegő kézzel lefotózta a lényt, aztán látta, amint pár másodperccel később négy lábra ereszkedik és elindul az erdő felé. Később apám elküldte a képet egy-két magazinnak, a „Mysterion” le is közölte, valamikor 1962 tavaszán (fenti kép). Egy példány apámnak is megvolt a magazinból, amit sokáig tartogatott. Szegény ma már nem él, de én még most is őrzöm a fényképezőgépét, és megvan az a bizonyos negatív is, ha szeretné valaki megvizsgálni.”



(NME: az az izé lenne ami elbújt a lámpa mögé a kamera elől?)

vidi1

vidi2

vidi3

vidi5

vidi6

vidi7

Ugye érdekes beszámolók? Igazán nem mondhatja senki, hogy fukarkodtam a történetekkel. Személy szerint nem látok semmi hihetetlent abban, hogy ilyen lények éljenek arrafelé, és úgy látom, bármilyen ijesztő is a külsejük, az elbeszélésekből azt jön le számomra, hogy rendkívül kíváncsiak, talán intelligensek is, hiszen sosem tekintették prédának az embert, noha bármikor elkaphatták volna. Ennek ellenére úgy tűnik, jobban félnek az embertől, mint az, tőlük, dehogy farkasemberek lennének… nem, azt nem hinném.

Forrás: www.werewolfpage.com ; www.michigansotherside.com ; www.griswoldmountain.com ; www.weirdmichigan.com ; www.naturalplane.blogspot.com ; www.michigan-dogman.com - Írta és fordította: Csiribusz

Zsuposnak, és a többieknek, akik esetleg a fanyűvőt keresnék:

Már jó párszor írtam a mi kis nyűvinkről, lehet egyeseknek már "lejárt lemez", esetleg csalás vagy csak sima urbanlegends. Én még valamennyi esélyt mindig adok neki, hogy van alapja a dolognak. A lényeg most az, hogy megkeresett egy olvasó, V. Zsolt és leírta nekem az ő kis teóriáját az észlelésekkel kapcsolatban. Igazán érdekesnek, összefüggőnek és megalapozottnak találtam, így gondoltam közzé teszem az oldalon is, az ő engedélyével. Íme:

" Tudom, hogy valamennyire elült már ez a Fanyűvős eset, de lenne egy teóriám a megjelenésére, az észlelésekre. Ha esetleg jónak látod, akkor majd kirakhatod az oldaladra.
Először az időpontok, aztán a teória
2001. június: jún. 21. - 28.
2007. ősz eleje: valószínűleg október, mivel legtöbbször ekkor köszönt be az ősz (okt. 11. - 19.)
2008. tavasz közepe: én itt áprilisra gondolok...be is másolom a napokat - ápr. 6. - 11.
és a legfontosabb időpont nap szerint, ami nem tud eltéríteni ettől a teóriától
2011. okt. 31.: okt. 26. - nov. 2.

És a teóriám: ahogy egyszer hazafelé menet kocsiból láttam a Teliholdat, az jutott eszembe, hogy valamilyen köze lehet a lény életéhez. És ezen időpontokat megnézve a holdnaptárban, mindegyik közel esik az újhold és az első negyed közötti állapotokba. Ebből leszűrve a Fanyűvő talán ekkor mozoghat és ekkor a legaktívabb.
Utána néztem, hogy az élővilágra milyen hatással lehet az újhold és az első negyed közötti állapot, és néhány helyen azt találtam, hogy a nőstények tüszőérése újholdkor indul meg ----> lehetséges, hogy párt keres magának a hormontermelődése miatt (tehát mondjuk nőstény). De ha hím, akkor lehetséges, hogy éppen párt keres magának, mert érzi a nőstény feromonokat. Ebből kifolyólag lehet, hogy többen vannak.(?)
Másrészt a növényekre is hat, és lehetséges, hogy a növényi tápláléka ekkor a legjobb számára.
Viszont ha húsevő is, arra nem találtam megfelelő magyarázatot. Talán a többi állatra is hat valamiféleképpen a holdállás, és ezért mozdul ki ebben az időszakban.
Vagy éppen roppant mód rosszul lát, és ebben az időszakban látja át a területét a holdvilágnak köszönhetően.
Nos... lehetnek hibák az ötletben. Csak így átfutott ez az egész az agyamon, és gondoltam bejöhet.
A legtöbb szemtanú leírásában nagyjából mindig meg van említve, hogy a Hold bevilágította a területet, vagy éppen telihold volt.(!)
Még annyit hozzátennék, hogy ha esetleg valaki elindulna a lény felkutatására, talán ebben az időpontban kellene tennie. Hátha bejön, és sikerrel jár majd.
Itt pedig az oldal, ahol meg lehet nézni a Hold állásait:
http://kalender-365.de/holdnaptar.php "


Mi a véleményetek? Szerintetek is van köze a Hold állásának a Fanyűvő életmódjához vagy észlelési időpontjaihoz?


Ismét nem én írtam, []-el elkülönítem a a kommentem.
Na duplázzunk:

A Honey Island-i mocsári szörny



Első észlelés: 1963
Utolsó észlelés: 1974
Hely: Amerika, Egyesült Államok, Illinois, Honey Island Swamp

Ez a mocsaras terület Amerika keleti részén található, Louisiana közelében. Ez az egyik legérintetlenebb hely, 70 000 hektár - azaz 280 négyzetkilométer - a terület nagysága. Állítólag itt él egy furcsa teremtmény amelynek több neve is akad. Az indiánok Letichének hívják, míg a Cejun nevezetű etnikai csoport a Tainted Keitre nevet adta neki.

A lény 2 méter magasságú, szeme sárga vagy vörös és őszes haja van. Leginkább emberszerű, azaz hominida. Lába karcsú, de deréktől felfelé egyre szélesedik, legfőként a vállánál és mellkasánál. Külön megjegyzik róla hogy undorító szaga van [akár a legtöbb állatnak ] . Úgy gondolják úszóhártyás lába van, ezt a földön megtalált lábmintákból következtették ki.



Az első észlelés 1964-ben történt, mégpedig Ford Haylan nyugdíjas légiforgalmi irányító látta, aki később idősödő korára hobbi természetfotós lett. Halála után -1980-ban - megtalálták a lény felvételét a holmijai között. Itt megtekinthető az eredeti felvétel:



1974-ben országos hírnevet kapott a szörny, amikor az említett úr és barátja, Billy Mills szokatlan lábnyomokat talált a területeken kacsavadászat közben, valamint egy elhullott vaddisznót, aminek a torka szokatlan módon ki volt tépve. Nem gondoltak aligátorra, mert a dög túl messze volt az aligátor mocsártól, emberre sem gondolt, mert akkor miért hagyták volna ott? Fordék nem adták fel és haláláig többször is próbálta felkutatni a lényt - mindhiába. Azonban lábnyomait megtalálták amiből öntvény is készült. Ezt készségesen leadták a helyi Vadvédelmi Bizottságnak és az egyetem zoológusainak. Ők érdekes módon valódinak találták. Összevetették a krokodil és aligátorok lábnyomaival, de az eltérés nyilvánvaló.



A keresés megkezdődött, bizonyítékot senki nem talált, de többen is állították hogy látták a lényt. Több TV-s társaság és kutató csoport is tevékenykedett évekig, de szintén nem találtak semmit. A helyi ökológus Paul Wagner és felesége Sue több természeti túrát is vezet a térségben, de még ők sem láttak soha egyetlen ismeretlen állatot sem. A szkeptikusok úgy vélik, hogy a lábnyom is csalás, a hátsó fele a két férfi cipősarkának lenyomata, míg az elülső fele valamilyen faragvány, amit a cipőhöz rögzítettek. Azonban mindenki szavahihetőnek ismerte a Fordot egész életében.

A helyi legenda folklórja tud egy olyan esetről, amikor vonatszerencsétlenség történt a közelben a XX. század elején. Egy utazó cirkusz volt a vonaton és a baleset bekövetkezte után egy csoport majom megszökött és végleg eltűnt a sűrű erdőbe és mocsárban. Egyesek úgy vélik, hogy ezek keveredtek az aligátorokkal, ami mint tudjuk biológiailag lehetetlen.

A mítosz hatással volt a populáris kultúrára is: hasonló témájú filmek és képregények jelentek meg, mint például a Swamp Thing. De volt aki komolyan gondolta és interjúkat készített a szemtanúkkal, bejárta a helyet és könyvet írt a lényről.



SAJÁT VÉLEMÉNY:
Én személy szerint igen kevés esélyt látok ennek a lénynek a létezésére. Ford halála után a lény már soha többé nem volt aktív, szóval erősen feltételezhető, hogy csak ő és a barátja találta ki az egészet. Főként hogy gyanúsan szerencsés lehetett, ha többször is megpillantotta a lényt, míg más egyszer sem. A cirkuszi majmok legendája lehetséges, de a krokival való keresztezés inkább nevetséges, ott helyben széttépték volna a majmokat a hüllők, szóval ez csak a legenda "kicsavarása". Bár nem értem, hogy akkor a helyi indiánok és csoportok mi a fenét neveztek el a bejegyzés elején említett nevekkel? Csak dezinformáció vagy a folklórjukban található hasonló lény?

[Amúgy akiket érdekel ez a téma, azokkal jó lenne elbeszélgetni ]

[Amúgy akiket érdekel ez a téma, azokkal jó lenne elbeszélgetni, leírhatná a véleményét ]

Az óriás farkas, avagy a waheela mítosza

Ha lehet hinni az indián őslakosok, és az inuitok regéiben, valamint a fehér prémvadászok történeteiben, megfigyeléseiben, akkor Kanada és Alaszka hideg, jeges, északnyugati területein ma is élhet a hófehér, gigantikus farkaslény, mely az őslakosok nyelvén a waheela nevet viseli, és amiről évszázadok óta mesélnek. Leggyakoribb megfigyelési területe a Nahanni völgy, közismertebb nevén Headless völgy (Fejetlen völgy). Nem véletlenül ez a különös név, mindjárt látni fogjuk, miért.



A waheela, ahogyan fentebb már említve volt, egy farkasszerű lény, de jóval nagyobb és erősebb, robosztusabb testfelépítésű. Mindezt természetfeletti erejével párosítják és azt tartják róla, hogy ő a felelős néhány rejtélyes halálesetért, ami a Headless völgyben történt, s ahol az áldozatoknak titokzatos módon eltűnt a feje.

Ivan Sanderson zoológus, aki összegyűjtötte a történeteket a barátaitól, úgy véli, hogy a lakosok özvegységéért az úgynevezett Amphicyonidae nevű őslény leszármazottjai lehetnek a felelősek, őskori medvekutyák vagy irtózatos méretű farkasok. A medvekutyák családjának több alfaja volt, de aztán lassan kihaltak. Ezek a történelem előtti fajok a kutyák és medvék családjával is kapcsolatban lehettek, és nagyjából úgy néztek ki, mint ahogyan ma elképzelnénk egy medve és kutya hibridet. Fosszilis maradványok tanúsítják, hogy Észak-Amerikában tízezer évvel ezelőtt medvekutyák is éltek. Ám arra is van bizonyíték, hogy a medvekutya jóval tovább túlélhetett, mint más területeken, tehát nem pusztult ki teljesen.


Az Amphicyonidae-ok nagyon változatosak voltak, de hasonló külsővel rendelkeztek, mint a mai kutyák, hiénák vagy medvék. Fogai olyan kialakításúak voltak a természet által, hogy könnyedén szelte a húst, nagyobb fogai szétzúzták a csontokat. A hímek nagyobb méretűek voltak a nőstényeknél, barlangokban éltek vagy nagy lyukakat ástak, és hosszú időn át rejtőzködő életet éltek.

A Headless völgy Kanadában, a déli Nahanni folyó völgyének területén fekszik, és azt mondják róla, hogy magába foglalja az elveszett világot: a trópusi erdőket, gyilkos, vad bennszülötteket, és számtalan titokzatos lényt, mint például a Sasquatch vagy a medvekutya. A Headless völgyhöz kapcsolódó mítoszok szokatlanul, meglehetősen újszerűek. 1908-ban két bányász lefejezett holttestére bukkantak a déli Nahanni folyó régiójában. Azóta számos egyéb eltűnést és gyilkosságot dokumentáltak a térségben.

Kanada északnyugati részén, a Nahanni Nemzeti Park területén fut keresztül a Nahanni folyó. A gyönyörű vidék –, mely kizárólag hajóval vagy repülővel közelíthető meg –, több természeti csodának ad otthont, mint a víznyelők, gejzírek, vagy a hatalmas vízesés, ami majd kétszer akkora, mint a híres Niagara. John Buchan – tweed öltönyös úr – egyszer így beszélt a völgyről: „Ez egy képzeletbeli hely, régi idők álmairól… Egyesek szerint a völgy tele volt arannyal, mások azt beszélik, olyan meleg volt, mint a pokol, a meleg forrásoknak köszönhetően… Ez gonosz elnevezés is volt, mert akadtak emberek, akik bementek oda és soha nem jöttek ki… Az indiánok úgy tartják, az ott az ördögök otthona.”



A több mint háromszáz kilométer hosszú szurdok azzal vált hírhedté, hogy számos szörnyű haláleset és eltűnés történt ott, így kapta a hátborzongató „Fejetlen emberek völgye” elnevezést is. Az egész 1908-ban kezdődött, amikor a Macleod fivérek aranykutatás céljából lementek a völgybe. Senki nem látta és nem halott többé a testvérekről egész évben, amíg meg nem találták fejüktől megfosztott holttesteiket a folyó közelében.

Kilenc évvel később 1917-ben, a svájci Martin Jorgenson aranyásó lett a völgy következő áldozata. Az ő maradványait is fejetlenül találták meg. 1945-ben egy Ontario állambeli bányászra bukkantak, aki a saját hálózsákjában feküdt fej nélkül. Amíg egyesek ismeretlen erő munkálkodásáról beszélnek a völggyel kapcsolatban, addig mások grizzly támadásokról, az aranyásással összefüggő vérbosszúról, vad indiánokról mesélnek, de ezzel egy időben egyéb furcsaságok is történnek a területen, amelyek csak még fokozzák a hely titokzatosságát.

A vadságáról híres naha törzs egyszerűen eltűnt a régióból pár évvel korábban, mielőtt az első gyilkosság megtörtént. A többi indián törzs, amely a régióban él, évszázadok óta elkerüli a völgyet, mert úgy vélik, ismeretlen gonosz erő kísért ott. Így a völgy nagy része kihasználatlan maradt, bár maradtak fenn mítoszok arról, hogy a völgyben található egy bejárat, mely a Föld belsejébe vezet. Mások azt beszélik, hogy a völgy otthont ad az elveszett világnak buja növényzetével, trópusi éghajlatával – a meleg levegőt a meleg források generálják –, valamint kiaknázatlan aranybányáival, barangoló sasquatchaival együtt.

Ezek a mítoszok nem beszélnek a waheeláról, de hétköznapi emberek gyakran figyelték meg a lényeket. Egy szerelő úgy írta le az állatot, mint egy farkast, amely úgy néz ki, mintha szteroidokat szedne. A teremtmény marmagasságát több mint egy méteresnek saccolta. Nem árt tudni, hogy az eddig ismert legnagyobb farkas marmagassága elmaradt ettől a mérettől. Ekkora óriás valóban ritkaságszámba mehet. Ha jó a szerelő becslése, jó tíz centivel magasabb lehet a legnagyobb farkasnál. Egyéb tulajdonságokban is különbözött a hagyományos farkasoktól: feje szélesebb, testfelépítése erőteljesebb, szinte medveszerű, és kivételesen hosszú, hófehér szőrzet borította.


Más jelentések megegyeznek a fenti beszámolóval, de kissé részletesebben írják le: annak ellenére, hogy magasabb a közönséges farkasnál, lábai rövidebbek. Teste masszív, füle kisebb a farkasénál, a lábnyomok alapján lábujjai távol állnak egymástól.

Általában a hideg északon élnek, távol az emberektől. Ahonnan a waheela észlelések származnak, a legtávolabbi hely a világon. Az a tény, hogy ezek a helyek viszonylag felderítetlenek, jó esélyt adnak arra, hogy ismeretlen állatfajok lakják, olyanok, amelyek állítólag tízezer évvel ezelőtt kihaltak már. Az biztos, furcsa dolgok történnek a Nahanni völgyben.

Köszi! )))

http://www.youtube.com/watch?v=48FsjcQNQqM

Ez hajdú-biharban van , nincs is messze, lehet le kéne nézni ide .

Régen raktam már ki történetet, itt van egy:

A gyilkos télapó

Szenteste volt, és a tizenegy éves francia kislány, Juliette, egyedül díszítette otthon a karácsonyfát. Édesanyja ápolónőként dolgozott a helyi kórházban. Lányával kettesben éltek egy kis lakásban, Párizs külvárosában.

Estefelé az asszony telefonált a kislányának, hogy csak késő éjszaka ér haza. Juliette nem csinált ügyet a dologból, tovább díszítette a fát, mindent elrendezett körülötte, végül felhelyezte az angyalkás csúcsdíszt a fenyő tetejére. Miután végzett, fáradtan roskadt le a tévé előtti kanapéra.



Mindannak ellenére, hogy egyedül tartózkodott a hatodik emeleti lakásban, Juliette biztonságban érezte magát, ahogyan elnézett a Párizs feletti fények irányába. Az ablakból jól látta az Eiffel-tornyot és a Champs de Mars-t. A többi lakó többségében vidéki rokonainál töltötte a karácsonyt, így az épület jobbára lakatlan volt.

Miközben Juliette az anyját várta, hogy hazatérjen, egyre inkább elhatalmasodott rajta az unalom. Aztán egyszer csak úgy hallotta, mintha valaki matatna a bejárati ajtó környékén. Elfordult a televízió felől és figyelmesen hallgatózni kezdett. Hátborzongató volt a csend. Lassan, kíváncsian az ajtóhoz somfordált és kilesett a kukucskálón. Nagy meghökkenésére egy fehér prémmel szegélyezett, piros kabátos, nagydarab, kövér férfit látott a küszöb előtt, aki piszkos, szürke szakállat és piros sapkát viselt a fején. Hangosan bekopogtatott az ajtón.

A kislány idegesen megkérdezte: „Ki van ott?”

„A télapó” – válaszolta a férfi. – „Engedj be! Fázom! Fáradt és éhes vagyok.”

A lányka hátán végigfutott a hideg. Bár gyermek volt még, de nem ostoba. Tudta jól, hogy az ajtó előtt álló hátborzongató férfi nem lehet a télapó.

„Anya most nincs itthon” – mondta reszkető hangon. – „Kérem, menjen el!”

Juliette most is a kémlelő nyíláson leskelődött, így jól látta, amint a férfi tekintete megtelik haraggal, arca pedig gyűlölettel torzult grimaszba rándul. Erősebben kezdte verni az ajtót és megrángatta a kilincset.

„Itt a télapó, Juliette!” – mondta a férfi vicsorogva. – „Van számomra tejed és sütid? Tudod, hogy a télapó mennyire szereti a tejet és a süteményt.”

A kislány gyomra liftezett a rémülettől. Honnan tudja ez az ember a nevét? Közben a férfi ütni, rugdalni kezdte az ajtót. Juliette ismét kikémlelt és látta, amint a télapónak álcázott figura a zsebébe nyúl, majd előkap egy rugós kést, és azzal próbálja felfeszíteni a zárat. A gyerek szörnyen megijedt, nem tudta mit tegyen. Végül tehetetlenül kikiáltott: „Ha nem megy el, kihívom a rendőrséget!”

Mindezek után a dörömbölés hirtelen abbamaradt. Juliette reszketett, félt megmozdulni. Közben hosszú percek teltek el némán, így arra gondolt, talán sikerült elriasztania a férfit a fenyegetőzéssel. Kilesett a kukucskálón, és valóban, a folyosó üresnek tűnt. Ám a következő pillanatban ismét megjelent a férfi, ezúttal egy baltával a kezében.

A gyerek felsikoltott és kétségbeesve keresett menedéket egy szekrényben, leguggolva, elbújva a ruhák között. Hallotta, amint a balta többször lesújt a bejárati ajtóra, majd a fa recsegve engedett. Félelmében könnyek peregtek le az arcán. A férfi győzelemittasan felröhögött, majd elkiáltotta magát: „Juliette, gyönyörűségem! Hol vagy? Ne félj! Jót mókázunk ma este! Hol bujkálsz?”

A megtébolyodott férfi körüljárta az egész lakást a kislányt keresve, aki ezalatt összegömbölyödve, reszketve lapított a szekrénybe attól félve, mi vár még rá. Aztán rémálma beteljesedett. A szekrény ajtajának kilincse mozogni kezdett le-fel, az ajtó megremegett, és a férfi röhögő hangja betöltötte a szobát: „Juliette, tudom, hogy ott vagy! Nyisd ki, vagy én nyitom ki!”

Ekkor hangos bumm-mal megreccsent a szekrényajtó. A gyönge anyag pozdorjaként zúzódott szét a lesújtó balta nyomán. A tébolyult férfi letépte a zsanérokról az ajtó maradványait és fejét bedugta a kabátok közé. Nevetett, nyáladzott, igazi őrültként viselkedett, majd hatalmas, göcsörtös kezeivel megragadta a kapálózó, rémült kislányt. A gyermek keservesen sírt, tehetetlenül sikoltozott, mígnem véletlenül egy drótvállfa akadt a kezébe. Aztán egy óvatlan pillanatban a férfi arcába csapott a durva fogassal, amely éppen beleállt az egyik szemébe. A férfi hátratántorodott fájdalmában. Üvöltött a kíntól, a vér végigfolyt az arcán. Végül dühében megragadta a kislányt és hajánál fogva kirángatta a szekrényből.

Miután a földre taszította Juliette-et, fölé görnyedt, közben szemgödréből a vér a lányka arcába fröcsögött. Átnyalábolta a gyermek nyakát, szája groteszk vigyorba rándult, és a fülébe súgta: „Ma este te leszel a kiválasztottam, kicsi Juliette-em. Van egy listám, amit kétszer is megnéztem. Azért vagyok itt, hogy eldöntsem, jó voltál-e vagy rossz. Sikongathatsz és könyöröghetsz az életedért, de a rossz kislányok akkor is baltát kapnak, a jó kislányok pedig kést.”

Már éjfél is elmúlt, amikor Juliette édesanyja hazaérkezett. Természetesen azonnal látta az ajtó szétzúzott maradványait és rémülten a lakásba rohant, hogy a lányát megkeresse. Odabent mindent vér borított. Amikor megpillantotta a karácsonyfát, őrjöngő sikongatásba tört ki. A fenyőt Juliette beleivel díszítették fel, és csúcsdíszként a tetején a kislány levágott feje ült.

Aztaaaa!

Ausztrál vizi bunyip



Mint ahogy más szörnyekkel és teremtményekkel az lenni szokott,a hivatalos tudomány nem ismeri el létezésüket,sőt aki ilyen - szerintük áltudományos nézeteket terjeszt - az nem lehet sem biológus,sem pedig ép elméjű. Létezik egy különös és titokzatos állat Ausztráliában is,és a helyiek szerint ez nem csupán legenda,vagy mese,hiszen a lényről történt találkozások sokaságáról számos szemtanú számolt be korábban. Ez a bigott és groteszk külsejű lény leginkább a vizes élőhelyeket kedveli,ezért itt látták leggyakrabban. A bunyip eredete már-már misztikus köntösbe bujtatott história. De vajon igaz a lény létezése ?

A vízi bunyipnak nevezett lény előfordulási területe kizárólag Ausztrália. Számos szemtanú állítja,hogy látott egy koala és kenguru keverék külsejű erszényes vizi szörnyeteget,amint a lény territóriumának tulajdonított területen horgászott,vagy napozott. A helyiek,és főleg az ausztrál őslakosok szerint a titokzatos lény valóban létezik,és már-már a kontinens nemzeti állatának tartják,ennek köszönheti azt is,hogy több ausztrál bélyegen is megtalálható a képe. Ritka jószág,szinte teljesen ártalmatlan,nem igazán szereti az ember közelségét,inkább odébb áll ha megzavarják nyugalmát. A bunyip több mint 150 éve tűnt fel először ,és azóta átlagosan tízévente bukkan fel újra,meg újra,tehát az igen csak ritkán felbukkanó fajták közé tartozik. Sajnos a szemtanúi megfigyelésekkel az a baj,hogy a lényről való leírások eléggé különbözőek,nem igazán vágnak egybe és szinte minden ember másként látta anno a teremtményt. A legelső gyanús híradás 1846-ban ,a Murrumbridge folyó térségéből származik,amely szerint e folyó partjaira sodródott egy,a tudomány számára ismeretlen koponya,amelyet 1847-ben a Sydney-i Ausztráliai Múzeumba szállítottak,ám onnét nem sokkal később nyoma veszett. Két évvel később 1848-ban, a Victorya állambeli Port Fayri mellett ,az Eumeralla folyóban pillantottak meg egy ökör nagyságú állatot,melynek feje a kenguruéhoz hasonlított,nyakán pedig hosszú sörény díszlett,amely inkább egy zsiráfra emlékeztetett. Legközelebb 1873-ban Dalby közelében egy fókafejű bunyip bukkant fel a vízből,majd 13 később 1886-ban a Camberrai molonigo nevű folyóban látták a folyón átkelő lovasok egy gyerekarcú,kutya méretű szörnyet. De sor került rémisztő találkozásokra is: 1890-ben állítólag egy bennszülöttet megtámadott egy vizikó nagyságú bunyip. A legfurcsább bunyip azonban az 1960-as volt,amely a Sydney-i Centennial parkban tűnt fel. Szemtanúk szerint ennek macska feje,teknőcnyaka és a tarajos süléhez hasonló farka volt. Ma már tudjuk,hogy a bunyip nem volt ismeretlen az őslakosok előtt sem. Ők azonban más névvel illették az állatot,és napjaink emberéhez hasonlóan,ők is csak ritka alkalmakkor találkoztak vele. A számtalan leírás azonban néhány dologban megegyezik.: lófarok,uszonyok,rozmáragyarak. A bunyipot minden esetben víz közelében,folyókon,partokon,tavakban,mocsarakban látták Greta és Victoria államok területein. Egyes elméletek szerint a bunyip egy őskori állatfaj,egy Diprotodon faj leszármazottja lehet,míg mások főként kriptozoológusok - úgy vélik,hogy egy kihaltnak vélt erszényes tapírfajról ,a Palorchestes azael-ről lehet szó,amit azonban ezidáig még nem sikerült felfedezni. A bunyip nem olyan kis állatka,mert mérete inkább egy kenguruéhoz hasonlít,míg színe a környezetbe olvadó barnás árnyalat. Még senki sem halt meg azért mert bunyippal találkozott,a szörny inkább elmenekült,meghátrált. Minden bizonnyal tehát félénk természetű állatról van szó,ám ennek ellenére jó lenne ha már valaki lencsevégre kapna egyet,vagy elrejtőzve a nádasban,készítene róla egy-két videófelvételt. Az egymásnak ellentmondó állítások és leírások ellenére nem kétséges,hogy az emberek valami olyan lényt láttak,ami jelenleg nem szerepel az élővilág-enciklopédiák lapjain,tehát a titokzatos lény létezik ugyan, csak még nem sikerült konkrét bizonyítékokat találni rá vonatkozóan. Hiszem,hogy el kellene egy példányt fogni,vagy meg kellene ölni egyet ahhoz hogy végre a tudomány képviselői is elismerjék eme lény létezését. Azonban ennek megvalósítása nem egyszerű feladat,hiszen rendkívül ritka lényről van szó. A lény leírása tehát a fent felsorolt három alapvető tényben megegyezik: ez pedig azt jelenti,hogy az ausztrál vizek olyan titkot rejtenek,amelyek akár visszavezethetik a gondolkodási filozófiát és folyamatot egy kihaltnak hitt őskori állat leszármazottai felé. Egy biztos: a sötét ausztrál vízek mélyén egy nem mindennapi,és még fel nem fedezett rejtélyes és titokzatos állatfaj rejtőzik.

Az a youtube-s videó legenda hogy volt?

A fantomra gondolsz?