|
Egy az egyben átvettem a történetet, nem én írtam/ fordítottam.
Ez a történet meglehetősen hosszú, mert igyekeztem minél több kommentet belesűríteni. Bízom abban, hogy az érdeklődők örülni fognak ennek, és nem veszi el a kedvüket az olvasástól. Lássunk egy kis helyrajzi ismertetőt az első bekezdésben, csakhogy tudjuk, milyen környezetről van szó:
Michigan állam az Egyesült Államok északi részén, Kanadával határosan helyezkedik el, az Öt-tó vidékén. Legnagyobb városa Detroit, de településeit leszámítva, területét még manapság is jobbára buja őserdők tarkítják, elszórtan kisebb-nagyobb tavakkal, mocsarakkal, kacskaringós folyócskákkal osztozva a vad tájon. Az első francia telepesek már a 17. században elkezdték kiépíteni kolóniáikat, de az igazi nagy európai betelepülések a 18. századtól indultak meg.
dogman5.jpgA michigani kutyaember egy olyan lény, amelynek létezéséről rengetegen megemlékeztek az évtizedek során Michigan államban, és amely az 1987 körüli évben rendkívül nagy port kavart fel az Egyesült Államok ezen vidékén. Az egész felhajtás egy teljesen ártalmatlan rádiós műsorból indult ki.
1987. április 1-jén, egy lemezlovas, nevén nevezve Steve Cook, a WTCM FM rádióstúdióban bolondok napi tréfaként elénekelt egy dalt, mely egy helyi mítoszról szólt. Sőt, inkább modern balladának nevezhetnénk. A történet egy félig kutya vagy farkas, félig emberi lényről mesél, amelyet Michigan állam különböző helyein sokan láttak már az évek alatt, és úgy tartják róla, hogy minden évtized hetedik évének hetedik hónapjában, a hetedik napon bukkan fel, és „halálra” rémíti a szemtanúkat.
A tréfa azonban nem mindenkit szórakoztatott. Voltak, akik nem tudtak nevetni rajta. Akadtak, akikből félelmet váltott ki, vagy elméjük mélyéről szörnyű emléket csalt fel. Sorban érkeztek a beszámolók a műsor ideje alatt, és az emberek kortól, nemtől függetlenül állították, hogy látták a lényt, sőt, sokszor nagyon durva élményekről is meséltek.
Érdekes, de bármi is ez a lény, kell, hogy valamiféle igazságalapja legyen a hozzákötődő történeteknek, ugyanis kiderült, hogy hasonló beszámolok a régmúltban is ismeretesek voltak, sőt, a környéken élő bennszülöttek – egészen pontosan a chippewa és ottawa indiánok – mítoszai is beszélnek hasonló, félig ember, félig állat hibrid lényről.
Maguk az események, és magának a dalnak (vagy balladának) a története a következő: még ebben az évben, egy hűvös júliusi reggelen, egy nevesincs Wexford megyei fakitermelőhelyen, mely a Manistee folyó mellett állt, tizenegy favágó a Garland mocsár környékén megpillantott valami állatot, melyet első látásra kutyának véltek. Játékos kedvükben el kezdték üldözni, amely egy nagy, odvas fatörzsbe talált menedéket. Az egyik favágó, bizonyos Johnson, fogott egy botot, és belepiszkált a fatörzs belsejébe. Az állat erre földöntúli hangon felsikított és kijött az odúból, majd két lábra állt. Egyik favágó sem beszélt később részletekről. A látvány annyira megviselte és megijesztette őket, hogy amint visszatértek a szálláshelyükre, azonnal összecsomagoltak, és még azon az éjszakán elhagyták a vidéket.
1907-ben egy idős özvegyasszonyt őrültnek tartottak, mert mindig arról beszélt, hogy éjszakánként kutyák ólálkodnak a háza körül, akik két lábon járnak, akár az ember, és sikoltoznak.
1917-ben egy helyi seriff épp sétára indult a környéken, amikor egy gazdátlan kocsira figyelt fel. Sehol senkit nem látott a közelében, ám a föld porában mindenütt lábnyomok látszódtak, melyek farkasra emlékeztették őt. Követve a nyomokat, az út mentén megpillantott négy elpusztult lovat a földön. Szemük tágra nyílt, és amikor később az állatorvos megvizsgálta a tetemeket, megjegyezte, hogy az egész olyan, mintha az állatok szörnyethaltak volna a félelemtől.
1937-ben egy vitorlás kapitánya – aki hajójával a Michigan tavat járta – elmesélte, hogy emberei a Bowers Öböl partjainál egy csapat vadkutyát láttak portyázni. Történetét azonban sosem jelentette le hivatalosan.
1957-ben, egy régi templom kapujában egy széttépett ruházatú embert találtak. A tépések egyértelműen karmok hasítását mutatták. Az újságok akkor azt írták, hogy egy kutya támadta meg az embert, amely két lábra állva valószínűleg legalább két méter magas volt.
1967-ben lakókocsis hippik mesélték egy parkfelügyelőnek, hogy az éjszaka közepén arra ébredtek, hogy az ablak felől kaparászó hangokat hallanak. Egy kutyaember vicsorgó pofával leskelődött befelé.
1977-ben Bellaire faluban éles sikolyszerű hangra figyeltek fel egy éjszaka, de aztán senki nem járt utána mi lehetett a forrás, így sosem derült rá fény. Lehetett akár egy hiúz, vagy csak a szél.
dogman.jpg1987-ben közel Luther községhez, egy kis erdei fakunyhót ért támadás. Úgy tűnt, valaki vagy valami nagyon be akart menni. Az ajtó körül olyan hasítások voltak a gerendákon, melyet csak hatalmas fogak vagy karmok képesek ejteni. Lábnyomai nem emberiek voltak, hanem állatiak, és ami a legfurcsább, nem négy mancs járására utaltak, csupán kettőére. Tehát a két hátsó lábán járt.
Tíz évvel később, 1997 júliusában szintén fura esemény történt. Egy farmert Buckley közelében a saját ekéjére borulva találtak meg holtan. Valószínűleg szívrohamot kaphatott. Körülötte mindenütt kutyalábnyomok voltak.
És most nézzünk meg egy-két beszámolót az ott élő amerikai lakosoktól, akik kommentekben mesélték el saját történeteiket:
„2011. április 24-én a feleségem és én, bevásárlásból tartottunk hazafelé, amikor megláttuk azt a valamit, ami négykézláb sétált át előttünk az úttesten. Legalább háromszor akkora volt, mint egy átlag méretű németjuhász kutya. Miután áthaladt az úton, beérve a mezőre, két lábra ágaskodott. Nem ez volt az első alkalom, hogy láttam ilyen lényt. Pár évvel korábban a házunk mögött láttuk ezt az állatot, akkor felfalta a kutyánk ételét. Úgy nézett ki, mint egy gigantikus méretű farkas, vagy egy elképesztően nagyra nőtt kutya, amely olajszerű szagot árasztott magából. Kihívtuk a seriffet, aki azt mondta, bizonyára egy elvadult állat lehetett, lőjem le, ha újra meglátom.”
„2009 júliusában kölcsönkértem apámtól a Chevy Diesel kisteherautóját, hogy segíthessek a nővérem költözésénél. Apám a michigani Fennville-től tízmérföldnyire, délkeletre lakik. Körülbelül este féltizenegy lehetett, amikor hazafelé tartva észrevettem, hogy az út jobb oldalán feltűnik egy kisebb szarvascsorda. Azonnal lassítottam, amikor megláttam őket, arra számítva, hogy át akarnak kelni az országúton. De nem ezt tették. Fejüket figyelmesen az út ellentétes oldala felé fordították. Én akkor még nem láttam ott semmit. Nagyjából ötven méterre lehettem attól a ponttól, amikor egy perccel később megpillantottam azt a valamit az út bal oldalán. A szarvasok megérezték a jelenlétét. A magas fűből tűnt elő, és négykézláb várakozott, de nekem úgy tűnt, nem ez a természetes testtartása, inkább mintha csak kuporgott volna. Szőre csokoládébarna volt, bozontos és rendezetlen. Farka hosszú és lompos. Fülei hegyesek, pofája farkasszerű, fehér agyarai kilógtak a szájából. Termete hatalmas, jóval nagyobb egy németjuhásznál, még lekuporodva is nagyjából felérhetett a kisteherautó ablakáig. Felém nézett. Úgy éreztem, az életem veszélyben van. Azonnal a gázba léptem és elhajtottam onnan. Amikor hazaértem, elmeséltem apámnak, mi történt velem. Kinevetett. Azt mondta, bizonyára farkas lehetett. Huszonöt éve él itt, sosem tapasztalt hasonlót. Számomra viszont ez a hely mindig egy kicsit hátborzongató volt. A kép, amit láttam, beleégett az agyamba, akár le is tudnám rajzolni…”
„Öttagú családunk egy kétszobás kis házban lakik Michiganben. Egy este a szüleink elmentek, és én az idősebb unokatestvéremmel, az öcsémmel, és a húgommal maradtam otthon. Elég késő volt már azon az éjszakán, a testvéreim is elaludtak, de mi az unokatestvéremmel együtt filmet néztünk és fagyit majszoltunk a tévé előtt. Nekünk mindig voltak kutyáink, általában nagytestű, bernáthegyi fajták. A környékünkön, a házakon kívül tartják a kutyákat, odakint kötik meg őket. Azon az estén legelőször a szomszéd kutyája kezdett el csaholni, morogni, néhány percen keresztül, majd felcsatlakozott hozzá a mi négy kutyánk is. Szörnyű volt. Ekkor a szoba ablakán át, mindketten megláttuk azt a hatalmas, igen magas, szőrrel borított lényt, amely bennünket bámult az üvegen keresztül. Két lábon állt és természetellenesen óriásinak tűnt. Nagyon halk, de jól hallható, furcsa zajt okozott. Mindketten annyira féltünk, hogy szó szerint mozdulni sem tudtunk. A szemeim könnybe lábadtak. Még soha életemben nem féltem ennyire.”
„Egyszer, egyik haverommal estefelé vadászni mentünk a michigani Roscommonba. Jól éreztük magunkat. Láttunk két-három szarvast, de végül nem tudtunk lőni semmit. Ez meglehetősen felbosszantott minket, így korábban indultunk haza. Épp a dolgainkat pakoltuk fel a kisteherautónk csomagtartójára, amikor a haverom egyszer csak valami szokatlan zajt hallott a hátunk mögött álló fák közül. Azonnal a zseblámpáink felé kaptunk, és bevilágítva a sötét bozótosba, két hatalmas, izzóan vörös szempárt láttunk, nagyjából kétméternyire a föld fölött. Végigvilágítva rajta azt láttuk, hogy a lény masszív, kutyaszerű lábakon áll. Annyira megrémültünk, hogy azonnal a kocsiba ugrottunk. A lámpák fényénél aztán láthatóvá vált, hogy egy két lábon álló kutyaféleség, ami legalább két méter magas lehetett. Rögtön a gázba léptünk, és nem néztünk többé vissza. Ez volt eddigi életünk legfélelmetesebb élménye.”
„Gyermekként a Michigan állambeli Cadillacben, egy húsz holdas birtokon nőttem fel. Akkoriban még több fa volt és kevesebb ipari terület a környéken, így mi egy kifejezetten erdős vidéken éltünk. Édesapám korán járt dolgozni, sokszor hajnali félnégy-négy órakor indult a napja. Anyám és én gyakran felébredtünk ilyenkor, jó utat kívántunk neki, aztán visszafeküdtünk aludni. Apám mindennap, indulás előtt munkásruhát öltött, aztán elrendezte a kisteherautója platóján a felszerelését. Azokból az időkből eszembe jut egy régi, gyermekkori élményem. Talán négy-öt éves lehettem. Egy kora nyári hajnalon a szokásosnál korábban keltem fel és álmosan tántorogtam ki a nappaliba. Véletlenül azonban megbotlottam, az ablak felé estem. Így láttam meg, hogy valami kotorászik a teherautó platója körül. Feltételezve, hogy apámat látom, megkocogtattam az üveget, hogy felhívjam magamra a figyelmét, majd lelkesen integetni kezdtem felé. Szinte meghűlt bennem a vér, amikor az a valami visszanézett rám. Két lábon állt, a feje kutyaszerű volt, pofája valahogy mégis emberi. A szeme halványsárga, zöldes színű. Felsikítottam, és ijedtemben hanyatt estem az ablak alá tolt kanapéról. Közben az állat négykézlábra ereszkedett, és jó húszlábnyira eltávolodott a kocsitól. Közben a sikolyomra apám berohant a nappaliba a fürdőből és kiáltott anyámért, aki odaérve hozzám, megpróbált megnyugtatni. Kinéztek az ablakon, kérdezték, mit láttam, de én csak zokogtam. Apám kiment a bejárati ajtó elé, felkapcsolta a tornác lámpáit, mégsem látott semmit. Aznap dühösen ment el otthonról. Rettenetesen sokkolt ez az egész dolog, éveken át próbáltam elfojtani magamban, elrejteni az elmém legmélyére. A ház még ma is ott áll, de a körülötte lévő erdő jobbára csak történelem már. Mégis úgy vélem, az a valami most is ott él valahol.”
„Én a michigani Iosco megyében, az Ausable folyó mentén élek, és lelkes horgász vagyok. 1999 nyarán túrázni indultam a folyó mentén, és olyan hátborzongató élményben volt részem, amit nem tudok elfelejteni. Nagyjából egy órája haladtam a folyóparton, amikor váratlanul farkasüvöltést hallottam a távolból. Korábban láttam már a házunk környékén farkasokat, farkasnyomokat, és hallottam a hangjukat is, de ez más volt. Sokkal mélyebb, sokkal emberibb. Közben muszáj volt megállnom sötétedés előtt, hogy felállítsam a sátramat és megrakjam a tábortüzet. Igyekeztem minél nagyobb lángokat előcsalni, mert azért a félelem dolgozott bennem. Aztán alkonyatkor újra meghallottam a hátborzongató hangot… most közelebbről, közvetlenül a folyó mentéről. Persze én is ismertem a bennszülöttek mítoszait a farkasemberekről, hallottam városi legendákat, családi történeteket, és általában az egész ország területéről származó meséket, de persze nem nagyon hittem benne, és nem is tapasztaltam soha ilyesmit. Próbáltam nem foglalkozni vele, leültem a tűz mellé, és vacsoraként elfogyasztottam egy árpával dúsított marhapörkölt konzervet. Aztán lefeküdtem a tűz mellé, bicskámat a kezem ügyében tartva. Legalább fél óráig csak bámultam magam elé, hallgattam az erdő szokásos zajait, amikor arra figyeltem fel, hogy egyszer csak minden elhallgatott. Nyomasztó csend vett körül. Arra gondoltam, nyilván valami konkrét dolog miatt csendesedett el az erdő, és nekem borzasztó rossz érzéseim támadtak. A tűz fölött a távolba kémleltem, miközben fegyvertelen kezemmel megpróbáltam szememtől eltakarni a lángok fényét, hogy jobban lássak. Átnéztem a folyó túlpartjára, ami körülbelül száz méterre volt tőlem… és akkor elém tárult életem legfelkavaróbb látványa, amit valaha láttam. A homokon egy olyan lény állt, mely sokkal nagyobb egy átlagos méretű fekete medvénél. Szőre ugyan fekete volt, de foszforeszkáló pillantása sárga, koponyája nagy és hosszú, egyértelműen farkasszerű. Becsuktam a szemem, mint aki azt hiszi, rosszul lát. Reméltem, hogy csak képzelődöm, de akkor ismét felüvöltött. Erre kinyitottam a szemem. Aztán láttam, amint nekiiramodik a partvonalnak és eltűnik az éjszakában. Nem úgy futott négy lábon, mint egy medve vagy egy farkas, és testtartása sem volt olyan egyenes, akár a jetinek vagy az embernek. Annyira megrémültem, hogy az éjszakát egy fán töltöttem, körülbelül hatméternyi magasságban. Három órán keresztül imádkoztam, mire valahogy elnyomott az álom. Amikorra felébredtem, már megvirradt. A napfény bátorságot öntött belém. Lemásztam a fáról, összeszedtem a holmim és elhatároztam, hogy utánanézek a tegnapi dolognak. Átgázoltam a sekély folyón pontosan oda, ahol előző éjszaka azt a vérfarkast vagy kutyaembert láttam. Bizony nem képzelődés volt. A lábnyomok mélyen benyomódva rajzolódtak ki a parti homokban. A mancsok alakzata valóban farkaséra emlékeztetett, de annál jóval nagyobb volt, akár egy kifejlett medvéé. Ám volt egy szembetűnő különbség: a nyomvonalak nem négy láb járásáról tanúskodtak, mint mondjuk a farkas, a kutya vagy a coyote (prérifarkas) esetében, csupán kettőéről, ami ráadásul egyenes vonalban haladt. Ugyanakkor a mancsok nagyjából egy yardnyi (kb. 90 cm) távolságra helyezkedtek el egymástól. Összegezve: a lenyomatok formája, nagysága, távolsága és mélysége arról tanúskodott, hogy egy hatalmas, legalább kétméteres, vagy magasabb, száznyolcvan kiló körüli lényről van szó. Utólag azt mondom, bárcsak lett volna velem egy vakus fényképezőgép, amivel lekaphattam volna az állatot, és most lenne bizonyítékom a létezésére...”
„Nő vagyok, és elmúltam már hatvan éves, de soha nem fogom elfeledni, amit az 1960-as években láttam. 1961-63 között a michigani Adaban éltem. Apám éjszakánként dolgozott, anyám háztartásbeli volt, de többnyire a bátyám és a nővérem foglalkozott velem, akik sokszor elvittek magukkal ide-oda, ha volt hozzá kedvem. A nővérem már házas volt ekkor, és a férjével alig negyedórányi autóútra, Grand Rapidsben éltek. A sógorom nagyevő volt és gyakran ellátogattak egy Gull Harbor Inn nevű helyre, amely a Gull tó közelében állt. Akkoriban Volkswagennel jártak, melynek mindig a hátsó ülésen ültem, ha velük utaztam. Az autópályán voltunk akkor épp, azt hiszem, talán Kalamazoo területén. Átlagos nap volt, az autó ablakán bámultam kifelé, mert mindig abban reménykedtem, hogy szarvasokat láthatok. Aztán egyszer csak állatok kisebb csoportját pillantottam meg, ahogyan az úton keresztülmentek. Négyen vagy hatan voltak. A forgalom elég sűrű volt és ők gyorsan beigyekeztek az erdőbe. A külsejük azonban megdöbbentett. Termetük magas, hórihorgas, bundájuk szürke, és a fejük… a fejük… emlékszem, arra gondoltam, úgy néznek ki, mint a vérfarkasok a filmekben. Úgy tűnt, egyedül én vettem őket észre a kocsinkból, s végül meggyőztem magam, hogy bizonyára Timber farkasokat láttam… nem mintha tudtam volna, hogyan is néznek ki a Timber farkasok. Aztán a sok-sok év valahogyan elfeledtette velem ezt az élményt, mígnem egy napon – pár évvel ezelőtt –, az Interneten megnéztem milyenek is a Timber farkasok. Szembesülnöm kellett vele, hogy amiket én 1963-ban láttam Michiganben, azok az állatok nem Timber farkasok voltak. Nem rég megnéztem egy dokumentumfilmet vérfarkasos beszámolókról, amelyek Michiganben és Wisconsinban estek meg. Aztán találtam egy honlapot, ahol magánszemélyek írták meg személyes élményeiket és tapasztalataikat. Libabőrös lettem, mert rá kellett döbbennem, hogy ötven évvel ezelőtt én is láttam őket… ezek tényleg léteznek!”
„2011 augusztusában a michigani Baraga megyében kora reggel, úgy félhét tájban a Craig Lake Road felől haladtam észak felé, a Nestoria Road irányába. Bár elég harmatos és ködös volt még az idő, határozottan jól láttam, hogy valami mozog az út menti erdőben. Megálltam a kereszteződésnél, így beláttam a Nestoria Roadot is. Jávorszarvasra gyanakodtam, de ez a valami túl fürgén mozgott a bozótban. Mivel kis várakozás után sem láttam semmit, tovább indultam, ám akkor váratlanul kivágódott a kocsim elé egy fura lény, és átfutva az úton, máris eltűnt déli irányba. Mire felocsúdtam, már nem volt sehol. Ledöbbentem a meghökkentő látványtól. Még vezettem ugyan pár percet, de aztán muszáj volt félreállnom. Szó szerint tetőtől talpig reszkettem, s közben azon elmélkedtem, mi a fene lehetett ez. Fekete szőre volt, úgy nézett ki, mint egy hatalmas farkas, kivéve a hátsó lábait és a farát: az emberszerű volt, farok nélkül. Fejformája és pofája viszont egyértelműen farkasra emlékeztetett.”
Azt hiszem, elég sok beszámolóval ismerkedhettünk meg, és nagyjából ugyanazt a leírást adta valamennyi szemtanú. Összefoglalva: a lény nem kutya, nem farkas, nem medve, és egyáltalán semmiféle élőlényre nem hasonlít az ismertek közül. Legfeljebb az ember csak kombinációkban beszélhet róla: a feje ilyen, a teste olyan, a lába meg amolyan… a lényeg, hogy gőzük nincs arról, miről van szó, de szerintük nagyjából úgy néz ki, mint egy vérfarkas. Azért lássuk be, nem valószínű, hogy ez utóbbiról van szó, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a hollywoodi filmesek megálmodják.
Vajon csalásról lehet szó? Csak pár éve bukkant fel a história? Nem. Évszázadok óta köztudott, gondoljunk csak a bennszülött indiánmítoszokra. Ennek értelmében egy teljesen önálló fajról is lehet szó, mely évszázadok, sőt évezredek óta élhet a vidék őserdeiben. A térség kiválóan alkalmas arra, hogy egy kis létszámú állatcsoport rejtőzködő életmódot folytathasson. Mert hogy több is van az állatból, az egészen biztos, hiszen másképp hogyan maradhatott volna fenn, nem igaz? Ez azt jelenti, hogy kellett kialakulnia egy kisebb populációnak, következésképpen vannak köztük hímek, nőstények, és időnként kölykök, amelyek nagy valószínűséggel igen kis létszámban születnek, és még ritkábban maradnak meg.
Az állat kinézete a babonás, ősi félelmektől átitatott emberi tudatot gyorsan manipulálja, és azt gondolják, hogy vérfarkast látnak. Ha hasonló kinézetű is, biztosan nem átváltozással vált olyanná, és tutira meg lehet ölni egy átlag fegyverrel. Valószínűleg azonban értelmes lehet. A találkozások leírásainál csak ritkán következett be tragédia, az emberek mind el tudtak menekülni, márpedig egy ilyen erejű és gyorsaságú lény, ha ártani akarna, minden bizonnyal meg is tehetné. De nem hallani széttépett, felfalt áldozatokról… egyelőre (vagy jól titkolják). Ha ennek ellenére még van valakinek kedve hasonló beszámolókat olvasni, akkor íme néhány, mely bizonyítja, nem kell annak a bizonyos bűvös hetesnek eltelnie ahhoz, hogy felbukkanjanak a különös lények. Ami megint csak azt mutatja, ezek bizony azon a tájon élhetnek, és akármikor megpillanthatók függetlenül attól, milyen évet, hónapot vagy napot írnak.
2005 – Oceana megye, Michigan: „Az első incidens otthon ért, amíg egyedül voltam a kutyámmal. Épp lefekvéshez készülődtem, amikor a kutya morogni kezdett, és ez tőle nagyon szokatlan viselkedés volt. Tíz év alatt talán kétszer, ha hallottam morogni, ugatni is nagyon ritkán ugatott. Ezúttal azonban olyan heves volt a vicsorgása, hogy komolyan megijesztett. A mennyezetet bámulta, a szőre pedig égnek állt. Eleinte nem tudtam mi baja, de aztán meghallottam, amint valami mászkált a tetőn. Szimatolt és morgott, én pedig attól tartottam, hogy egy medve tévedt be a területünkre. Próbáltam a kutyát nyugtatni, csitítani, de teljesen megvadult, reszketett az idegességtől. Kaparászást is hallottam, mintha az a valami a tetőn keresztül akarna bejutni. Aztán csend lett. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen eltűnt. Nem sokkal később megérkezett a nagybátyám, és én elmeséltem neki mi történt. Körülnézett, de nem látott semmi különöset. Azt mondta, talán egy mosómedve ijesztett meg, de állítom, nincs az a mosómedve, ami ilyen zajt okozna, és ilyen heves reakciót váltana ki egy kutyából. Néhány héttel később már másként láttam a dolgokat. Meggyőztem magam, hogy talán mégis a nagybátyámnak volt igaza. Ám egy nap, az egyik barátnőm nálam töltötte az éjszakát, és elhatároztuk, hogy kint ütünk tábort az udvaron. Készítettünk egy kis tábortüzet, és letelepedtünk mellé beszélgetni. Aztán egyszer csak furcsa zajt hallottunk az erdő felől, ezért mindketten a hang irányába fordultunk. Valami mászkált a sűrűben. Kutyafélének tűnt, hasonlított a farkasra is, a farka bozontos, de túl magas termetű ahhoz, hogy kutya vagy farkas legyen, sőt, még egy szarvasnál is nagyobb volt, és viszonylag vékony, nyúlánk. Épp csak annyira láttam hátulról, amint elsétált a bokrok mögött, de számomra ennyi elég is volt. Tudtam, hogy a ragadozókat ingerelheti a gyors mozgás, ezért mondtam a barátnőmnek, hogy szépen lassan menjünk be a házba, mert a legutolsó dolog, amivel szembesülni szerettem volna, ez a fura, ijesztő lény. Miután a ház biztonságában voltunk, próbáltuk megbeszélni, mit is láttunk az előbb. Bármi is volt, inkább tűnt kíváncsinak, mint fenyegetőnek. Az ablakban cigarettáztunk, amikor a barátnőm kiejtette a sajátját véletlenül, így kimászott érte, nehogy tüzet fogjon a fű. Tett pár lépést, aztán felém fordulva megkérdezte: „Hallottad ezt?” Én ugyan nem hallottam akkor semmit, de ő zajt érzékelt a bokrok felől. Aztán felhangzott a közelből valami hangos vicsorgás. Semmire nem hasonlított, amit korábban hallottam, és remélem, soha többé nem hallom újra! Nem a megszokott állati hang volt, az nem ilyen.”
1994 – Watersmeet, Michigan: „Cheboygan megyében nőttem fel, Michiganben. A családommal sokat jártunk nyaranta kempingezni. Tizenhárom éves voltam akkor, és karácsonyra kaptam egy új görkorcsolyát. Mivel a betonozott főút mellett táboroztunk, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy kipróbáljam. Egyedül voltam, és egy idő után elfáradtam, hát megálltam kicsit pihenni. Azon a szakaszon nagyon sűrű az erdő, alig van valami távolság a fasáv és az út között. Emlékszem, mekkora csend telepedett a környékre, az erdő természetes zajai megszűntek, még a madarak sem csicseregtek. A levegő viszont tiszta volt, az ég kissé borult. Épp eldöntöttem, hogy visszafordulok, amikor zajt hallottam magam mögött, és valami megjelent az út bal oldalánál. Azt gondoltam, egy szarvas lehet, ezért megálltam és próbáltam olyan csendben lenni, amennyire csak lehet, közben persze a hang irányába figyeltem, aztán véletlenül hasra estem. Nagyjából kétszáz méterre volt tőlem az a valami. Ahogy bámultam, rájöttem, hogy bizony nem szarvas. Négy lábon állt, szürkés vagy barnás volt a szőre. Megijedtem először, mert azt hittem, medve, és megérezte a szagomat. Aztán láttam, hogy teljesen más, mint egy átlagos medve. Kutyának saccoltam, de akkor meg láttam, mennyire más a pofája. A róka és prérifarkas szóba sem jöhetett, farkast pedig addig még sosem láttam a valóságban. Nem tudtam mihez hasonlítani, túl messze volt. Kinyújtotta a mellső lábait, majd felemelkedett a hátsó két lábára. Ez volt életem leghosszabb másodperce. Beleszagolt a levegőbe, tett öt lépést, visszaereszkedett négylábra, aztán elment az erdő ellentétes irányába és eltűnt. Nem emlékszem mennyi ideig ültem az út közepén magam elé meredve. Ez a valami úgy állt, mint egy ember. Az állam szó szerint leesett, a nyálam pedig a betonra csöpögve kis tócsát képezett. Aztán felocsúdtam, hogy vissza kellene mennem olyan gyorsan a kempingbe, amilyen gyorsan csak lehet. Soha nem mondtam el a többieknek mit láttam, mert attól féltem, kinevetnek. Addig nem ismertem a helyi mítoszokat, semmiféle történetet nem hallottam a michigani kutyaemberről. 2008-ban Kaliforniába költöztem, és többet nem fogok Michiganben kempingezni, az biztos.”
Michigan: „Én Michiganben nőttem fel, de ma már Illinoisban élek, és sok éve történt velem az a bizonyos dolog. Ahogyan olvastam a hasonló történeteket, nagyon sokkolt engem, mert eszembe juttatta a saját hátborzongató élményemet. Egy cserkész leánytáborban voltunk Michiganben, Greenville közelében. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy nagyon ki kell mennem. Ebben a táborban az volt a szabály, hogy minden kislánynak választania kellett egy társat, akivel kölcsönösen vigyáztak egymásra, ha esténként ki kellett valamelyiknek mennie a mellékhelyiségbe. Nekem azonban nem volt szívem emiatt felébreszteni a társam, ezért úgy döntöttem, hogy bátor leszek, és majd egyedül megoldom. Természetesen nem volt fürdőszoba, egy külön kialakított hely szolgált mosdóként. Fogtam a zseblámpámat és minden probléma nélkül, kiléptem a sátorból. Csakhogy valahogyan a nyakamba esett egy hatalmas százlábú, és én ijedtemben felsikítottam. Ugyanebben a pillanatban tőlem baloldalt, alig harmincméternyire a bozótban megmozdult valami hatalmas, ami jóval nagyobb volt egy felnőttnél. Annyira féltem, hogy remegni kezdtem, de a zseblámpámmal utána világítottam és láttam, hogy két lábon fut, mégpedig akkora sebességgel, amire egy ember nem volna képes. Pillanatok alatt eltűnt. Visszarohantam a sátramba, és többet nem aludtam azon az éjszakán. Minden percben arra számítottam, hogy rám ront. Imádkoztam, hogy az a valami ne jöjjön vissza többé. Másnap elmondtam a felügyelőknek, majd később a szüleimnek, a barátainknak, de mindegyik ugyanazt mondta: csupán egy gyerek rossz álma volt. Senki nem hitt nekem, az emlék viszont örökre velem marad.”
2007 – Bendon, Michigan: „Ez nem az én történetem, egy ismerősömmel esett meg. Azon a napon a barátjánál volt Benzoniában, és éjféltájban hazafelé tartott Traverse Citybe. Éppen Bendon megyén hajtott keresztül egy salakos úton, amikor észrevette, hogy a reflektor fényében megcsillan egy szempár az út szélén. Arra gondolt, talán szarvas, és lassítani kezdett, hogyha esetleg kiugrana az útra, ne okozzon balesetet. Ám ahogyan egyre közelebb ért az állathoz, egyértelművé vált számára, hogy jóval nagyobb egy szarvasnál, és a szőrzete is sötétebb. Úgy mesélte, ekkor körülbelül harmincméternyire lehetett a lénytől, mely mozdulatlanul álldogált. Miközben elhaladt mellette, igyekezett minél jobban megfigyelni, és azt mondja, úgy nézett ki, mint egy hatalmas fekete farkas, de nem négy lábon állt, hanem felegyenesedve kettőn, és legalább két méter magas volt. Nem sokkal távolabb egy leölt szarvas feküdt a földön. Azt mondta, megállt, mert kíváncsi volt, mit csinál a lény, amely még mindig mozdulatlanul ácsorgott és bámulta őt. Már-már kezdett arra gondolni, hogy igazából csak egy kitömött állat, valakinek a hülye tréfája lehet, bár még soha ehhez foghatót nem látott életében, és azon morfondírozott, hogyan tudna hozzá minél közelebb menni. Ahogy így elmélkedett, a lény hirtelen négylábra ereszkedett, és berohant a sűrűbe az út másik oldalán. Ő szó szerint megdermedt a kocsi ülésén, miközben próbált rájönni, mi a fenét látott az imént. Ekkor megkérdeztem tőle, ivott-e aznap. Ő halál-komoly arccal rám nézett, és azt mondta: ’Nem. Ez a valami igazi volt.’ Összezavarodott attól, amit látott azon az éjszakán, és halálosan félt bemenni az erdőbe, hogy utánajárjon a dolognak. Ennek ellenére a zseblámpája fényénél megfigyelte az állat lábnyomait, és szerencséjére a digitális fényképezőgépe is vele volt. Elárulta, hogy mindjárt a betonút mellett a puha talajon könnyedén kivehette a nyomot, és alig két lépésre a kocsiajtótól, el tudta készíteni a felvételeket. Ha távolabb lettek volna a lábnyomok, valószínűleg nem készülnek el a fényképek, mert be nem ment volna az erdőbe semmi pénzért. Megmutatta nekem a fotót, amit a mancslenyomatról készített, mely nagyjából 18-20 centiméter hosszú lehetett. Egy másik képen ugyanaz a lábnyom volt látható, de az arányok érzékeltetése miatt, ehhez már odatett egy vadászpuskából származó töltényhüvelyt is. Megkérdeztem tőle, adott-e ki valamilyen hangot az állat. Azt válaszolta, nem hallott semmit, és ha nem készültek volna el a felvételek, valószínűleg azt hinné, hogy csak képzelte az egészet. Megkérdeztem, nem lehetséges-e, hogy mégis inkább medve volt? Azt felelte, nem. Rendszeresen szokott vadászni, így nyilván nagyon jól tudja, mi hogyan néz ki közelről és távolról. Mindenki maga döntse el, elhiszi-e avagy sem a történetet, ő mindenesetre azt mondta, hallott korábban hasonló sztorikat, de mindig kételkedett. Most már hisz benne.”
1961 – Big Rapids, Michigan: „Amikor kisfiú voltam, édesapám éjjeliőrként dolgozott egy gyárüzemben, valahol a Chippewa-tó és a Big Rapids városa közötti területen. A mi házunk a gyár mellett, az utca túl oldalán állt, körülötte állami földek terültek el. Akkoriban mi gyerekek, nem értettük, apa miért olyan ideges attól, ha sötétedés után még mindig kint játszottunk az utcán. Azt mondta ilyenkor, hogy éjjeliőrként nem egyszer látott a környéken prérifarkast vagy medvét csatangolni. Egyik éjszaka – valamikor 1961 nyarán –, apa visszament a házba és kiült a tornácra egy csésze kávé, meg egy szelet édes sütemény társaságában. Innen tökéletes kilátás nyílt az egész területre, amit ellenőriznie kellett. Körülbelül hajnali háromkor mozgolódásra lett figyelmes a gyárépület kerítésénél. Biztos volt abban, hogy illetéktelen személy ólálkodik ott. Elővette a fegyverét, egy darabig figyelte az illetőt, de aztán rájött, hogy ez nem ember. Nagyon magas volt, szőrzete szürkésbarna, vállai csapottak, mellkasa erőteljes. Hol két lábon járt, hol visszaereszkedett négy lábra. Úgy tűnt, mintha valamit keresne az út mentén. Később azt mondta, nem tudja elhinni azt, amit látott. Csendesen behúzódott a házba, magához vette a Kodak fényképezőgépét, mely büszkesége és hobbija volt. Itt el kell mondanom, hogy apám profi fotósként is megállta a helyét, ugyanis az apja, Ohio egyik legelső fotós szaküzletének tulajdonosa volt. Nagypapától kapta ezt a gépet is, és nagy becsben tartotta. Szóval visszalépett a tornácra, kezében a géppel. Az állat közben az utcai lámpák alá ért, és a fény tökéletesen megvilágította. Apa remegő kézzel lefotózta a lényt, aztán látta, amint pár másodperccel később négy lábra ereszkedik és elindul az erdő felé. Később apám elküldte a képet egy-két magazinnak, a „Mysterion” le is közölte, valamikor 1962 tavaszán (fenti kép). Egy példány apámnak is megvolt a magazinból, amit sokáig tartogatott. Szegény ma már nem él, de én még most is őrzöm a fényképezőgépét, és megvan az a bizonyos negatív is, ha szeretné valaki megvizsgálni.”
(NME: az az izé lenne ami elbújt a lámpa mögé a kamera elől?)
vidi1
vidi2
vidi3
vidi5
vidi6
vidi7
Ugye érdekes beszámolók? Igazán nem mondhatja senki, hogy fukarkodtam a történetekkel. Személy szerint nem látok semmi hihetetlent abban, hogy ilyen lények éljenek arrafelé, és úgy látom, bármilyen ijesztő is a külsejük, az elbeszélésekből azt jön le számomra, hogy rendkívül kíváncsiak, talán intelligensek is, hiszen sosem tekintették prédának az embert, noha bármikor elkaphatták volna. Ennek ellenére úgy tűnik, jobban félnek az embertől, mint az, tőlük, dehogy farkasemberek lennének… nem, azt nem hinném.
Forrás: www.werewolfpage.com ; www.michigansotherside.com ; www.griswoldmountain.com ; www.weirdmichigan.com ; www.naturalplane.blogspot.com ; www.michigan-dogman.com - Írta és fordította: Csiribusz
|
|
|
Ha már farkasok:
Mesélik, hogy 1790-ben nagyon különös eseménysorozat történt Észak-Walesben. Egy postakocsi, amely Denbigh és Wrexham helyiségek között közlekedett, brutális támadás áldozatává vált. Állítólag egy hatalmas, fekete, farkasszerű lény támadt a kocsit húzó lovakra, melynek következtében a hintó felborult. Míg a bestia – mely majdnem akkora volt, mint maga az áldozat – nekiesett az egyik lónak és marcangolni kezdte, a többi ló kiszabadult a hámból, és rémülten elvágtatott.
A támadás szürkület után történt, amikor a telihold már fényesen ragyogott az égen. A helyiek arról suttogtak, hogy azon az estén „rossz Hold jött fel”. Ugyanis hiedelmük szerint, amikor a Hold pirosas fényben izzik – mint azon az estén –, az semmi jót nem jelent, olyankor biztosan bujkál valami gonosz a sötétben. Ilyen teliholdkor azt tanácsolták az utazóknak, inkább egy fogadóban szálljanak meg éjszakára. (Valószínűleg a Hold pirosas színét, a levegőbe jutó porréteg képezte, amely a közelmúltban történő erdőtűz következménye lehetett.)
1791-ben, egy téli napon, az egyik gazda, hóval borított földjén – hét mérfölddel Gresfordtól keletre – hatalmas, farkasszerű lábnyomokra bukkant. Bátran követni kezdte a nyomokat, és két mérfölddel odébb, meghökkentő látvány tárult a szeme elé. A hóval borított legelő üresen állt, de a tó vize véres volt a széttépett birkák és szarvasmarhák maradványaitól. A környékbeli falusiak rettegni kezdtek.
Nem sokkal később, egy gazdának ijesztő élménye volt. Megrökönyödve látta, hogy juhászkutyáját elkapja egy hatalmas, fekete, farkasszerű lény, majd átharapja a torkát. A gazda megrémült, de szerencséjére közel volt a házához, ahová azonnal bemenekült és eltorlaszolta az ajtót.
A lény mindezek után átment egy másik birtokra, ahol az ott tartózkodó gazdát szintén megkísérelte becserkészni, de ennek a férfinek is szerencséje volt. Épp idejében sikerült befutnia a házába, ahol bereteszelte a nehéz tölgyfaajtót. Ijedtében az asztal alá bújt, és kezében az egyetlen fegyver egy vasvilla volt.
A gazda később elmesélte, hogy az állat megpróbált bejutni az ajtón, valósággal ütötte-verte, a zsanérok majd kiszakadtak a helyükből. Az állat aztán a hátsó lábaira állt, mint egy ember, és benézett a tanyasi ház ablakán. A szeme kék volt, és nagyon intelligensnek, emberszerűnek tűnt. Miután kudarcot vallott, habzó szájjal elrohant az ablaktól, és megtámadta a farmon lévő egyéb jószágokat is.
A babonás lakosok között hamar elterjedt, hogy talán vérfarkasról lehet szó, így a helyi templomban megszervezték a járőrszolgálatot. A bátrabb falusiak pedig csoportokba tömörülve, lámpásokat, puskákat, vasvillákat ragadva, dacolva a fagyos időjárással, elindultak, hogy felkutassák a szörnyet. Ám pár nyomon kívül semmit nem találtak.
A következő dokumentált eset, hét évvel később történt. Egy este Cheshire-ben, két férfi gyalogosan kelt át a Bickerton-i dombokon, amikor felfigyeltek egy hatalmas, fekete lényre. Azonnal rohanni kezdtek, úgy érezték, az életükért futnak. Szerencséjükre, sikerült eljutniuk egy fogadóig, de csak reggel voltak hajlandóak továbbmenni az útjukra. Másnap hajnalban, alig ötmérföldnyire a fogadótól, két koldus megcsonkított maradványaira bukkantak egy erdőben.
Végül a támadások valahogy abbamaradtak, ezért úgy vélték, talán elpusztult a szörnyeteg. A helyiek, és úgy általában egész Walesben megkönnyebbülten sóhajtottak fel az emberek. Ám két évszázaddal később – korunkban –, újabb támadásokról érkeztek beszámolók egy nagy, fekete, azonosíthatatlan lénnyel kapcsolatban.
1992 februárjában, egy országos napilapban, furcsa, medveszerű állatról tudósítottak, melyet Wales-szerte többfelé láttak. Egy gazda, akit egy teliholdas estén „megállásra késztetett” a bestia, két bárányát találta lemészárolva.
2001-ben a helyi újság cikksorozatot jelentetett meg az állat észleléséről a területen. Lehetséges, hogy a vérfarkas még mindig ott van?
És vérfarkas-e egyáltalán? Évekkel ezelőtt láttam ezzel kapcsolatban egy dokumentumfilmet, ahol azt firtatták, elképzelhető-e, hogy elszabadult fekete párducok leszármazottja a lény vagy lények. Tudva levő, hogy már kétszáz évvel korábban is, nem egy unatkozó arisztokrata hozatott magánbirtokára egzotikus állatokat pl.: Afrikából, Indiából. Könnyen elképzelhető, hogy egy-egy elszabadult példány, melyeket nem sikerült befogni, szaporodott egymással, és most utódaik rémisztgetik a lakosságot és tizedelik az állatállományt.
Nem rég azt is hallottam, hogy egy kisfiút ért pár éve támadás. A gyermek túlélte, és ő is, illetve a szemtanúk is egyöntetűen állították, hogy fekete párduc támadta meg.
Hiába, ennek ellenére még mindig kételkednek a szakértők, de hát ők általában a szemüknek sem szoktak hinni – szerintem. Az viszont mindenesetre kérdőjeles, hogy ha valóban fekete párducról van szó, akkor a korabeli beszámolók miért farkasszerű élőlényről mesélnek. Elképzelhető, hogy az emberek ne tudtak volna különbséget tenni egy macskafej és egy farkasfej között? Főleg olyan szemtanúk, akik vidéken, a természethez közel éltek és tökéletesen ismerték az élővilágot? Ugye nem valószínű?
Ezen kívül, kortól, helyszíntől és személytől függetlenül minden tanú egyöntetűen vallotta, hogy az állat hatalmas volt. Nos, a fekete párduc minden kétséget kizáróan nagyon veszélyes ragadozó, semmiből nem áll széttépnie egy emberi lényt, de azt senki nem mondhatja, hogy hatalmas termetű volna. Ezzel szemben mit is állítottak a postakocsis támadásnál? Azt, hogy a támadó lény majdnem akkora volt, mint maguk a lovak. Egy átlagos párduc – utánanéztem –, olyan két méter hosszú (fejével, farkával együtt), súlya 40-90 kiló között mozog attól függően, milyen nemű, milyen alfajú. Ezzel szemben egy ló, átlagban legalább 500 kiló és jóval magasabb méretű. Nem írja ugyan a történet, hány ló húzta a hintót, de általában egy postakocsi elé négy vagy hat lovat is befogtak. Gondolom ez a kocsi méretétől függött, illetve, hogy hány utast szállított, vagy éppenséggel mekkora távot kellett megtennie. Szóval elképzelhető-e, hogy 50-60 kilós párduc megtámadjon egy 500 kiló körüli, jóval nagyobb állatot? Nem tudom a választ, mindenestre nehéz elképzelni.
Nagyon könnyedén el lehet hinni a párducmesét, végül is miért ne volna lehetséges? Viszont másfelől, a korabeli leírásokat tekintve, teljesen más állatról lehet szó. Bár egyik ragadozó megléte, nem zárja ki a másikét, nem valószínű, hogy két csúcsragadozó megférne egy vadászterületen belül.
Legutóbb szerkesztve NME által.
|
]
)